A
zene felé
(Folytatás az l. oldalról)
- Kodály-módszer?
- Nálunk, hál' Istennek, más volt, a bevált módszereket használták. Azt
hiszem, itthon a konzervatóriumnak felel meg az a végzettség, amit szereztem.
Aztán egyszer csak úgy döntöttem, hogy abbahagyom.
- Mert?
- Úgy látszott, kezd érdekelni az alkotás. Bombázni kezdtem a tanárnőt,
hogy tanítson improvizálni. De végül leállította próbálkozásaimat. Én
viszont abbahagytam a játékot. Minden más fontosabb volt. A sport, a csajok...
De, eltelt egy év, otthon állt egy pianínó, én pedig a ,,hűha, nem kéne
mindent elfelejteni" - lelkiállapotába kerültem. Előszedtem a régi kottákat,
és újra gyakorolni kezdtem. Attól kezdve nyúztam a zongorát folyton. Megszülettek
az első szerzemények, egyik borzalmasabb, mint a másik. Volt például egy
Vihar című. A redőnyt csapkodta benne a szél, ajjaj, teljes diszharmónia...
- Hogyan került Magyarországra?
- Felvételiztem a Műegyetemre, és megpályáztam egy ösztöndíjat.
- De hogy jött a döntés?
- Nálunk elég jó híre volt az intézménynek, és voltak kötődéseim, hisz
a szüleimmel korábban is sokat jártunk Pesten. Elkezdődtek hát a szürke
egyetemista évek.
- Ezt nem mondhatja komolyan...
- De igen, legalábbis az első év elég szürke volt, mert ott álltam kapcsolatok
nélkül, és sok mindent meg kellett tanulnom. Rengeteg új szót kellett
fölvennem, és az újvidéki szakközépiskola után akadt pótolnivalóm matekból
és fizikából is.
- És a zene?
- Hála Istennek a kollégium alsó szintjén volt egy hangversenyzongora.
Kifigyeltem, kinél van a kulcs satöbbi, így aztán rendszeresen gyakorolhattam.
Az első magyarországi zenésszel pedig a mai cégemnél találkoztam.
|
Próbálgattam egy billentyűs hangszert, és az itthoniak számára jól
ismert Pierot épp ott járt. Megkérdezte, melyik zenekar tagja vagyok,
mire mondtam, hogy egyiké sem. így aztán két évig a zenekarában játszhattam.
- Hol kerül a történetbe Demjén Ferenc?
-1992 őszén Závodi Gábor eljött egy Pierot koncertre, megnézte, és meghívott
Demjén Ferenc zenekarába. Tudtam, hogy Oláh Aladár helyére kerülök,
mert épp a halála előtt három hónappal ismerkedtem meg vele, és elmesélte,
hogy milyen bulikon játszik. Alival nagyon értékes ember távozott. Rettentő
korán itt hagyott bennünket... Erről nem is szeretnék többet beszélni...
- Próbáltunk a turné előtt. Általában három hétig tartanak a próbák.
Akkor ismertem meg az egész csapatot. Az első koncertünkön, az első
dal alatt Rózsi odajött a billentyűkhöz, fölállt az én kis porondomra,
és rátenyerelt a felső billentyűimre, amitől teljesen kétségbe estem.
Nem akartam hinni a fülemnek és a szememnek. Olyasmit gondoltam, hogy
most szakad rám a világ, meg hogy te jó ég, ez most már így lesz mindig?
De aztán a többiek rám vigyorogtak, hogy jól van, jó lesz, meg vagyok
véve. Ez nagyon aranyos dolog volt. Egyébként a mai napig előfordul,
hogy odajön, és bekotor a billentyűk közé.
- Cserháti Zsuzsa előző CD-jén zeneszerzőként is megismerte a közönség.
Ez a kapcsolat honnan jött?
- Két barátomon, Kassai Robin és Varga Szabolcson keresztül. Bíztatásukra
megírtam egy nótát, és a kiadó döntötte el, hogy a tizennyolc lehetséges
dalból melyik tíz kerüljön a lemezre. Hála Istennek, beválasztották
az enyémet is.
- Önnek mi kell a zenéléshez?
- Nyilvánvalóan nem gépekre, hanem lélekre van szükség. Anélkül nem
is működhet az ember. Engem néha elkap a láz. Például amikor a Demjén
koncerteken a levegős, lassú dalok vannak soron. Különösen a Szabadság
vándorait szeretem. Még a színpadra is fölhallani, hogy az a sok ezer
néző torkaszakadtából üvölt. Olyankor tényleg a hideg futkározik a hátamon.
|

A megfigyelés
Csille Zsolt írása
Pedig álcáztam is magam.
Terepszínű ruhát húztam, ágakat tettem a fejemre, nem létezik, hogy
meglátott!
Teljesen beleolvadtam a tájba!
Pusztán önvédelemből fegyverem is volt - a speciális kézicsúzli, az
alkalomhoz illő U szögekkel - bár, mint utóbb kiderült, eleve elvetélt
ötlet volt, semmit sem használt ellene.
Amikor észrevettem, hogy megérzett - meg nem láthatott -akkor már kezdtem
sejteni, hogy végem.
Elkezdtem futni, de ő gyorsabb volt.
Mint egy dühödt bika, egy gyorsvonat...
Csak jött...
Mögöttem dübörgés.
És utolért. Felkapott, megpörgetett, feldobott, és otthagyott, fent.
Lepörgött minden - az egész életem.
De nem ez a lényeg - hanem a zuhanás. Csak zuhantam, csak zuhantam.
Otthagyott, zuhanva. Aztán azt hittem, szétszakadok.
Lehet, hogy ő is azt hitte. De valahogy mégis túléltem!
Ezt is!
Mostanában egyre zűrösebb ügyekbe bonyolódom.
Múltkor az a pokolgép, most meg ez itt...
Akármennyit is fizetnek, soha többet nem figyelek meg Tornádót!
|