Opi,
a gólvágó
Megbízható emberek hozták a hírt: nagybeteg Opova Ferenc, akit
Görcsönyben mindenki a falu szegényeként ismer. Különös, sorsfordulókban
és nélkülözésekben gazdag életére gondolva azzal az írással kívánunk
neki jobbulást, amely tavaly júniusban jelent meg róla a Népszabadságban.
Sz. Koncz István riportja
Opi eltűnt, ezt az utolsó napokban már mindenki tudta
a faluban. A férfiak erről beszélgettek a kocsmában, és találgatták,
mi történhetett az öreggel. Volt, aki szerint vízbe fúlt, más úgy gondolta,
meggyilkolták, de olyan is akadt, aki ismerni vélte még a tettest is.
Opi körül egyébként hosszú évek óta legendák keringenek. Senki sem tudja
pontosan, hogyan került Görcsönybe, ebbe a kis, közép-baranyai községbe.
Állítólag valami földmunka sodorta egyszer az Ormánság szélére, hogy
aztán ott ragadjon, és idővel bekvártélyozzon a néhai magtár mellé,
az omladozó mázsaházba. Akik csak távolról figyelik, állítják, hogy
a kutyája, ha éppen van, együtt alszik vele, sőt, valahol kapott egyszer
egy malacot, ha igaz, azt is kénytelen volt beengedni szűkös és nyomorúságos
odújába, a keskeny ágy és a füstölgő dobkályha mellé. Megint mások azt
mondják, az első volt a megyében, akinek annak idején nyugati kocsija
volt, ráadásul ismert és népszerű labdarúgóként szerzett nevet valaha,
kiugró tehetségként, mint a nagybátyja, a Pécsi Dózsa egykori gólkirálya,
Opova József. Persze, többek szerint ez is csak mendemonda.
- Opova Ferenc? - kérdez vissza Horváth László, a Dunántúli Napló sportrovatának
vezetője. - Emlékszem rá, hogyne, a Pécsi Bányász NB I/B.-s csapatában
játszott balszélsőt a hatvanas években.
|
Hihetetlenül érezte a kaput. Annak idején, gyerekkoromban kertes házban
laktunk. A kerítés nagy, szúrós vasakból állt. Az egyik hétvégi forduló
után meg akartam mutatni a srácoknak, hogy Opova milyen visszahúzós
gólt lőtt vasárnap a Bányászban. Hátrarúgtam a labdát, ami beesett a
vasak tetejére. Rögtön ki is pukkadt, úgyhogy nekem nagyon is emlékezetes
maradt a játékos, illetve az a régi gól. De nem tudom, később mi történhetett
vele, mert egy idő után nem láttuk, és nem hallottunk felőle semmit.
Az utóbbi években, ha valaki egyáltalán látni akarta, napközben leginkább
Görcsöny központjában találta az egykor oly népszerű labdarúgót. Álldogált
az útkereszteződésben, és figyelte a Harkány illetve az Ormánság felé
induló buszokat, autókat. Néha egy-egy öregasszony megkérte, hogy segítsen
fát vágni, vagy fölmerni a kukoricát. Ő pedig ment és segített. És nem
csak a kisebb ügyekben. Azt mondja, talán nincs is olyan ház a faluban,
amelyikben ne lenne valamennyi munkája. Annál is inkább, hiszen visz-szavonulása
után évekig - egészen az üzem bezárásáig - a helyi téglagyárban dolgozott.
Mellesleg labdarúgóként tényleg sok helyen játszott. Pécsett, a Bányászban,
a Gázműben, Kaposvárott a Táncsicsban, Budapesten pedig az MTK-ban.
Persze, kérdés, mit tehet egy labdarúgó, ha kiöregedett? És Opi már
sorolja is a példákat, hogy mi lett a régiekkel.
- Nekem meg volt az a balesetem is - teszi hozzá -, azóta van művállam.
Ebben a bizonyos balesetben, amelyben Opova Ferenc vezette az autót,
meghalt a felesége. Sokak szerint ekkor fordított hátat a polgári létnek.
Bár ezt ő sem tagadja, azonnal eltereli a szót, és a másik karambolról
kezd beszélni, amely már téglagyáros-korában érte, és amelyben csigolyatörést
szenvedett. Akkor lett rokkant- nyugdíjas.
- Több mint tíz éve lehetett - meséli Pohnert János, a görcsönyi étterem
korábbi vezetője -, hogy eljött hozzám egy reggelen, és kölcsönkért
tízezer forintot.
|
Opi, mondtam neki, nem fogod tudni megadni, de, csak
higyjek neki, ő visszaadja, és mutatott valami papírt, hogy ennyit és
ennyit örökölt valaki után. Végül odaadtam neki a pénzt. Senki el nem
hinné, milyen változásokon ment keresztül akkor. Elment a fodrászhoz,
leborotváltatta a szakállát, kimosakodott, öltönyt csináltatott, és
eljárt a hagyatéki tárgyalásokra. Valami két- hárommillió forintot vehetett
kézhez, azt mindjárt neki is adta az egy szem lányának. Miután mindent
elintézett, visszatért a mázsaházba, levetette az öltönyét, és harmadnap
már megint borostásan jött a zárásig megmaradt szendvicsekért, amelyek
közül az egyiket mindig magának kérte, a másikat pedig a félszemű kutyájának.
Idén tavasszal aztán eljött az a nap, amikor Opi eltűnt. Ugyanúgy jött
el, mint az összes többi nap: a falu szegénye kinn álldogált az útkereszteződésben.
Kis, barna kalapjával néha, alig láthatóan az arrajárók felé bökött.
Ha valaki köszönt neki, visszaköszönt, ha valaki intett neki, visszaintett.
Egyszerre azonban megállt mellette egy sárga Zsiguli. Két férfi ült
az autóban. Egyikük, a magasabb, letekerte az ablakot, és kiszólt:
- Akarsz dolgozni? - kérdezte.
- Azt feleltem nekik, hogy akarok - meséli Opi -, de már tereltek is
be az autóba, és irány hegyen- völgyön át. Kákicson kötöttünk ki. Egy
elég nagy, és mindentől elég távol eső gazdaságban. Mondták, hogy mostantól
ott dolgozom. A ház körüli munkákat kell végeznem, a disznókat, a lovakat
kell ápolnom. A tyúkólban kaptam fekvőhelyet. Sajnos, nem volt ajtó
a tyúkólon, csak egy rongy, úgyhogy az első időben, amíg csípősek voltak
az éjszakák, rettentően fáztam. A portát el nem hagyhattam, senkivel,
aki a faluból jött, nem beszélhettem, és telefonálni sem engedtek. Húsvétra
két karéj kenyeret meg egy liter vizet adtak.
- Opi életében két biztos pont van: a mázsaház meg az elágazás - mondja
Grünwald Géza, Görcsöny polgármestere. - Egy-két nap után föltűnt, hogy
se itt, se ott nem látta senki. Úgy döntöttünk tehát, hogy jelentjük
a dolgot a rendőrségen.
|
