Tízezer lépés...

(Folytatás az 5. oldalról)

A péntek este krónikájához tartozik még, hogy igazán szép pillanatokat szereznek nekünk a görcsönyi táncosok.
Másnap aztán Tannhausenen utazunk keresztül - itt a világon a legnagyobb gyára az általunk is jól ismert bajor virslinek. Miután rácsodálkozom az üzemépületre, kimegyek pisilni a busz vécéjébe. Tessenek elhinni, nem is olyan egyszerű ez, ha a jármű épp körforgalomba keveredik...
- Balról hatalmas klinika, itt mindenféle betegséget gyógyítanak - fordít Pfaff Erzsiké.
- Akkor menjünk oda - mondja vágyakozva Dékány Zsuzsa néni. - Úgyis úgy fáj a nyakam.
Augsburgban első utunk mégis a világ első szociális intézményébe, az úgynevezett Fuggerei-be vezet. Kis házak ezek, összesen harminchárom épület, amelyeket azoknak az augsburgiaknak emeltek a XV. század végén, amelyek önhibájukon kívül szegényedtek el. A ma is eredeti funkciójában működő 106 lakás bérleti díja az évszázadok alatt nem változott: körülbelül négy márka évente. Az épületegyüttes fenntartói is ugyanazok: a Fugger család tagjai.
Mindezt idegenvezetőnktől tudjuk meg, aki szédületes tempóban rohan végig az egyébként hangulatos nagyváros (kb. 200 ezer lakosa van) utcáin. Csak találgatni tudjuk, hova siet, egyesek szerint fél, hogy bezár a trafik, Az öregúr tudniillik rengeteget dohányzik - egyik szálat a másik után gyújtja - és rengeteget köhög. Az egyik roham a kanális mellett kapja el, komolyan tartani kell tőle, hogy a patakpartról viszik el vastüdőre a mentők, jegyzi meg valaki. De nem, hála Istennek, végigbírja a kétórás programot, és két fulladás, hörgés között nagyon érdekes dolgokról mesél. Megtekintjük például Brecht szülőházát, kiderül, hogy a hentesek házának emeletén (milyen sajátos párosítás!) művészeti akadémia működőit egykoron, hogy Diesel itt találta

föl a róla elnevezett motort, s hogy a mai napig működik a városban egy Diesel-motor gyár, az M.A.N. konszern tulajdonában, megtudjuk, hogy a városházából csak a külső falak álltak a II. világháború végén, hogy az azóta (alig 15 éve) helyreállított aranyteremben tényleg arany, ami annak látszik (körülbelül egy kilónyi aranyfüst-lemezt használtak el a munkálatokhoz), s hogy (célozva a város egyik szobrára) néha Szent Mihály kardját is ellopja valaki.
A délután egy rövid szakasza egy áruházban telik el, a másnap délelőtt pedig javarészt a fesztivál sátorban. Reggel ugyanis rövid felvonulás után itt, a sátorban kerül sor a misére, amelyet a helybéliek hindu származású papja celebrál. A felvonulás óhatatlan velejárója az útlezárás. Nem haladunk túl gyorsan: mire az időközben felgyülemlett sor elindulhat, eltelik bő negyedóra is. Nálunk eddigre talán már le is ütötték volna a tárcsás forgalomirányítót...
A délutáni, ünnepi tűzoltó felvonulásról nemigen tudok beszámolni, merthogy házigazdáim nem igazán tűzoltó alkatúak, és úgy döntenek, leghelyesebb lesz nekünk ezt az időt az oberstdorfi sísánc libegőjén átvészelni. Talán említettem már, hogy a nagyobb magasságokkal nincs semmi bajom, csak utólag szoktam szégyellni magam, amikor elmesélik, milyen válogatott káromkodásokkal szidom magam amiatt, hogy fölültem a szerkezetre... Szerencsére hazafelé már Bregenz-en keresztül vezet az utunk, pedig célba vehettük volna az innsbrucki sísáncot is.
A rossz nyelvek szerint egy Breitenbrunnban rekedt kedves barátom, miután megtudta, hogy libegővel fogok közlekedni, rágyújtott a kissé gonoszkodó nótára, hogy Úgy kell néki, jól megjárta, ha-ha-ha!
Visszatérve egy gondolat erejéig a fesztivál sátorba: reggel a mise zászlószenteléssel egybekötött. Csak becsülni tudom, hogy úgy hatszázán, hétszázait biztosan együtt ünnepeljük ezt az alkalmat. Nálunk a május 20-ai zászlószenteléshez nem kellett volna ekkora sátor.

A közreműködőkön és azok hozzátartozóin kívül jelenlévők számára elég lett volna egy négyszemélyes kempingsátor is.
Mintha a helybéliek jobban tudnának ünnepelni nálunk. Érdekes ez, mert enni, inni, beszélgetni mi is szeretünk. Persze, az itthoni zászlószen-telésen e cikk szerzője beszélt. Lehet, hogy ez tartotta távol az embereket?
Este, a sátorban megint remek zene és jó társaság. Egyik házigazdánk kissé felönt a garatra, felesége mégsem szól rá, és nem veszekszik vele.
- Igazán példát vehetnétek a derék germán asszonyokról - jegyzi meg valaki a társaságból, gyanítom, férj lehet az illető.
S hogy mi volt még? Hát, volt elmaradt grillparti helyett csülökevés a tűzoltóházban, ugyanitt hatalmas palacsintázás, voltak egynémely sörök, radlerek... Na itt megállok egy pillanatra. Tudják, miért hívják épp radlernek a szénsavas citrus-üdítővel kevert sört? A Rad vagyis a kerék szóból kapta nevét. Tudniillik Németországban szelíd mértékben engedélyezett a gépjárművezetés közbeni alkoholfogyasztás. Egy liter sör viszont már túllépi ezt a megengedett mértéket. Egy liter radlerrel azonban keréken maradhat az ember.
Ja, igen, hogy mi volt még? Rádiózás például, amin megint meglepődtem. Alig-alig hallani külföldi felvételeket. Ezt egy kicsit irigyeltem is az ottani előadóktól, szerzőktől. És volt valami gyermeki az egész együttlétben, valami nagyon önzetlen, és tiszta. Hisz mi hasznuk például az én házigazdáimnak abból, hogy befogadtak? És volt fegyelmezettség is: mindenki, mindig ott volt a megbeszélt helyen és időpontban. És volt jószándék, segítőkészség és szeretet. És sok öröm abban, hogy egy busznyian megint kijuthattak Breitenbrunnba.
És volt lázas keresés, kutatás minden élelmiszerosztályon, hogy a hölgyek végre hamar dermedő gyümölcskocsonyát találjanak.
- Ilyen van otthon is, csak gipsznek hívják - kommentálta az eseményt Csille Józsi.

Sz.Koncz I.