Firkák a söralátéten

Mottónk a régi: ha nem rohansz nagyon, emeljünk legalább egy virtuális korsót sörkedvelő eleink emlékére. Komoly emberekről és sörökről lesz szó.

Dr. Seregélyesi János
kultúrtörténeti kalandozásai

Lökd ide a sört, mondjuk először csendesen, persze az ,,Arany Ökör"-ben. és persze ,,haveri körben", ahogy egykor a Fonográf együttes csendéletszerű dala énekelte. De - figyeljétek csak! - előbb-utóbb kiváltódik a koccintás, a koccintgatás igénye. Mivel magyarázzuk ezt az ősi érzést?
Az italos poharak valahogy koccintásra késztetnek. Mindenféle ital, sőt, mindenféle folyadék a pohárban, koccintásra csábit.
Ez valami ősi, elfeledett rituálé. Feltehetően valami Istenáldozat szelídített változata. Talán még a Vérszerződésnél is koccintottak... Ehhez persze többet kéne tudni a törzsfőnökök protokolljáról... Mostanában az italos poharak finom, de azért hallgató összeérintése valami ünnepről üzen. Talán csak egy találkozás, az együttlét miatti öröm udvarias kifejezése, máskor valami eredmény, teljesítmény, siker örömünnepe. A sör esetében azonban más a helyzet!
Mindenki ismeri azt a hivatkozást, miszerint: ,,Magyar ember, sörrel, nem koccint." Ilyenkor nem igen vitatkozunk, esetleg elbizonytalanodunk, talán még kisebb bűntudat is elfog minket. Megint rajtakaptak minket valamiféle ,,magyartalanságon".
De hogy is van ez? Miért nem koccinthat sörrel a magyar? Turáni átok vagy ,,Hajh de bűneink miatt"? Nem, nem, oktatnak ki a sőrkultúra-történeszek. Ez a szokás, az Aradi vértanúk kegyelete miatt van. (?)

Állítólag, amikor kihirdették a halálos ítéleteket - 1849. október 9-én, reggel 7 órakor - az elitéltek elvezetése után, az osztrák bírói kar sört hozatott, és a jól végzett munka elégedettségével összekoccintották a söröskrigliket. Nahát - mondják - ezért nem koccint sörrel a magyar. Frappáns anekdota, legendának is akár megható, de egy dolog elég sokat levon az értékéből.
Ez a dolog az, hogy: nem igaz!
Mondjuk tudományosabban: nem hiteles. Mondjuk oknyomozva: nincs rá bizonyíték. Valóban, aki veszi a fáradtságot, és utána böngész megfelelő iratoknak, elfogadható memoároknak, az nem talál sehol semmi ilyen történetet. Pedig a 48/49-es történeteknek van némi irodalma. Vajon ki találta ki... és miért...?
Lehet, hogy komolyabb italmennyiség - talán épp sör - hatása alatt állt, és ilyenkor nagyobb a késztetés a hazafiasságra. Valószínűleg nem volt ott sehol, nem tett semmit, de talán ennyivel kívánt hozzájárulni a kegyeleti érzések kiteljesedéséhez. De mi, komoly sörivók, legyünk megértőek. A sör, a fantáziát is élénkíti.
Mindenesetre, nyugodtan szabaduljunk fel, egy felesleges kötelezettség, esetleg nyomasztó súlya alól.
Nem csak ihatjuk, kedves sörünket, de koccinthatunk is vele. Akár a vértanúk méltó emlékére.

Cím nélkül
Mudik Zsófi verse

Várom, hogy újra itt legyél, hisz'
Annyiszor itt hagytál, elmentél
Levegőben érzem a szerelmet,
Elengednélek, de féltelek
Nélküled én semmi vagyok,
Teérted a szívem dobog,
Itt vagyok, itt maradok veled
Ne menj el, mert féltelek.
Nekem más soha nem kellene,
Akkor el is mondom kedvesem:
Percről percre jobban szeretlek.

Alföldi anziksz

A görcsönyi Bamba Club tagjai, továbbá rokonaik, üzletfeleik és barátaik még július végén tettek kirándulást az Alföldre.
- Szép vagy Alföld, legalább Petőfinek szép - e vezérgondolat indította az utazást, amely Ópusztaszeren át vezetett némi kemencés hús beiktatásával a Körös-toroki strandig.

A' la Bamba információ

A legnagyobb élményt mindannyiunk számára az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark jelentette, amelyet sokan most láttak először. Bár majd' mindannyian szédelegtünk a melegtől, a szemfüles építtetők annak idején kellő számú és formájú becsületveszejtőről gondoskodtak ahhoz, hogy egynémely hűvös sörök visszatántorítsák a szemlélődőt a valósághoz. Illetve annak elemeihez, hisz a néhai szeri falu helyén fölépített hangulatos kisközséget, bizony, a környékbeli településekről szedegették össze apránként. Ezzel együtt nagyon érdemes megtekinteni, mert ez a sajátos skanzen él: a malomban csak föl kellene illeszteni a transzmissziós szíjakat, s már őrölnének a kövek, a baromfiudvarban kapirgálnak a tyúkok, a pék süt, a szatócsüzletben pedig még kandiscukrot is kapni.
Igen sajátos világba vezet a kiállítás másik fő attrakciója: a világ magyarságának hajléka, illetve a mellette húzódó erdei fakápolna-sor. Mindezeket Kossuth-díjas építészünk, Csete György álmodta meg (vele épp mostani lapszámunkban olvashatnak interjút - A Szerk.). Ha lehet kritikai megjegyzést tenni, úgy az csak a kiállított anyagra vonatkozhat: rengeteget szeretne bemutatni, de a rendelkezésre álló idő kevés. Hiába jegyezzük meg a kovamaradékos barna erdei csernozjom kifejezést, a másik háromezret immár jótékony homály fedi. Persze, a tárlatról az építész mit sem tehet...