Isten útjai kifürkészhetetlenek
A nyolcvanéves Csepregi néni elbeszélése
Az elbeszélésem így kezdődik A Mecsek lábánál, egy
baranyai kis faluban. Egy nyári vasárnap délután. A gyerekek a faluból
körbefogják a hadirokkant Pista bácsit. És kérlelik, hogy csak mesélje
el, hogy is volt. S Pista bácsi belekezd
- Hát. az úgy volt. hogy mi magyarok mindig háborúztunk Hol a csehekkel,
hol a lengyelekkel, hol a szerbekkel. Történetesen akkor a szerbekkel.
Egy napon Pista bácsinak megjött a sas behívója, ami annyit jelentett,
hogy azonnal menni kellett a háborúba. Volt sírás, rívás, kétségbeesés.
Merthogy a felesége szülés előtt állt, és épp a vajúdás közben kellett
itt hagyni. A jó szomszédokra és a rokonokra bízni. És indulni a frontra
Történt egyszer, hogy Szerbiában egy erdő szélén menetelt a magyar század.
Az égő erdészházból egy újszülött csecsemő sírása hallatszott ki Pista
bácsi - illetve akkor még Pista, hisz nyalka legény volt kilépett a
sorból és kimentene a szerb asszonyt a kicsinyke csecsemővel. Lefektette
őket a fűre. Alighogy elhelyezkedtek, összedőlt az erdészház.
A mentőakció ugyan sikerült, de
Pista bácsi elmaradt a csapatától. Ellenséges tűzvonalba került, és
térdlövést kapott. Sebesülten pedig hamarosan fogságba esett. A sebe
begyógyult ugyan, de az a térde örökre béna maradt.
A háború végeztével egy fogolycserének köszönhetően került haza. Mint
kiderült, fia született. A kis Pistika.
Telt-múlt az idő, a kisfiú fölcseperedett, katonasorba került, bevonult.
Édesanyja megsiratta, de a fiú megígérte, hogy rendszeresen ír majd
haza. És állta is a szavát.
Hanem, egyszercsak háború következett ismét. A lengyelekkel háborúzunk
éppen.
|
A kis Pistika szorgalmasan írta a tábori lapokat, de egyszer csak megszakadt
e lapok sora. Édesanyja el is siratta a fiát. Mígnem egyszer idegen,
ismeretlen kéz írta levelet hozott a postás Pistika édesanyja remegő
kézzel bontotta föl a kupertát, s a következő sorokat olvasta
Drága, jó Szüleim, élek. Túl vagyok az életveszedelmen. S úgy van, hogy
karácsonyra hazamehetek betegszabadságra. Csupán az a kérésem, hogy
azt a nagyon jó katona bajtársamat, akinek az életemet köszönhetem,
magammal vihessem Szüleim házába. Mert neki senkije sincs
A szülők várták a vasútállomáson a hazaérkezőket. Amikor már a karácsonyi
asztalnál ültek, Pistika elmesélte, hogy tüdőlövést kapott, és a bajtársa
egy kilométert cipelte a hátán, hogy a szanitécekhez érjenek
Most pedig, kedves bajtárs, fiam megmentője, mesélj te! - kérlelte
Pista bácsi a vendéget - Mesélj,
meséld el az életed történetét!
S a fiú belefogott a maga történetébe. Tört magyarsággal beszélt.
- Szerbiában születtem. Édesapám erdész volt, hősi halált halt a fronton.
Édesanyám mindig arra oktatott, hogy szeressem a magyarokat. Mert egy
magyar katona mentene meg az ételünket azzal, hogy kihozott minket az
égő erdészházból.
Pista bácsinak könnyes lett a szeme
- Az a magyar katona én voltam, fiam - mondta nagy sokára.
Találó a cím: Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Az én lányom...
Fehér Dezső verse
Szerelmes az én lányom
Arcán s szemében ott a ragyogás,
S én nem bánom.
Tudom, egyszer elviszik tőlem,
Térben és időben messze lesz,
És én ritkán látom
De így van ez jól,
hiszen szerelmes az én lányom
|
Képi
való, írói erő
Csonka Károly kamara-kiállítása elé
Volt egyszer egy kiváló főnököm Miklósvári Zoltán, aki
a Dunántúli Napló rovatértékelő megbeszélésén elmondta, hogy elfogódott
velem szemben. Tudniillik nekem háttal ül.
Nem ilyen formában tehát, de elfogult vagyok Csonka Károllyal szemben.
Nemcsak évtizedesnél hosszabb munkakapcsolatunk és barátságunk okán, nemcsak
amiatt, amivé lett, hanem, ha még oly különös is, azt kell mondanom, sokkal
inkább annak okán, amivé nem lett.
Csonka Károly - bár hosszú éveken át volt a Mecseki Fotóklub elnöke -
nem lett a hatalmával visszaélő, afféle gátlástalan kultúrzsarnok, főnök,
mint többen előtte és utána. Nem lett marháskodó érettségizőket számla
nélkül fotózó, szépen gazdagodó, éltes, kissé hízékony úr. Nem csömörlött
meg, mint egyik, egyébként csodálatos tehetségű pályatársa, aki a fényképezőgépét
is eladta. Nem lett széles mosolyokat, hatvannégy fogakat, fogpasztákat,
szárnyas intimbetéteket megörökítő reklámfotós. Nem készít aktképeket
jól fizető, változó színvonalú magazinoknak formás keblű fiatal lányokról.
Nem keveredett túlzott fontoskodásból politikai közszereplésbe. Nem lett
minden divathullámot meglovagoló fotós, igaz, így nincs is panorámaképeket
egybegyűjtő albuma. Nem fedezett fel a maga számára új technikát, nem
dolgozta tehát át azzal teljes életművét, és nem is kergeti dögunalomba
kiállításainak látogatóit impresszionista utánérzéseivel. Nem lett az
intellektuálgiccs fotográfusa sem.
Nagyon nehéz ezt a mondatot megfogalmazni egy alkotó emberről szólva,
úgy tűnik, ezúttal mégis megkerülhetetlen:
Csonka Károly egyszerűen hiteles fotográfus maradt.
Ennél nagyobb bókot nem tudok.
( .
Elhangzott a Diána Kávézóban, a fotóművész görcsönyi kamara-kiállításának
megnyitóján, november 18-án.)
|