- A pop meggyökerezett Magyarországon. Mi, akik részesei lettünk, egy idő után tudatosan törekedtünk arra, hogy amit csinálunk, ne legyen se amerikai, se angol, se más. Nem minden ország követte ezt a gyakorlatot. Skandináviában, Hollandiában, Belgiumban mindenki angolul énekel a mai napig.
- A német nyelv, a szláv nyelvek is nehezen adják meg magukat.
- Így van. A magyar azonban tudott alkalmazkodni, és ráhajlott a dalokra. Érthető, félreérthető, sőt, tudatosan félreérthetőre írt szövegek születtek. És az emberek észre is vették az üzeneteket, amelyeket kihallhattak a szövegek mögül.
- Ez borult föl a technóval?
- Amikor techno-ritmusokra épül egy felvétel, nagyon nehéz elvonatkoztatni attól, hogy szinte csak komputereket hallunk. Egy-egy ritmust vagy hangképet rögzítenek, és ezerszer behelyettesítik. Nem sok köze van a zeneköltészethez, a szövege meg, ha éppen van, akkor sem érthető, vagy megerőszakolja a nyelvet. Mindez sokat ront a zenéről alkotott általános képen, és nem épít a műfaj előbb említett, sajátos, magyar hagyományaira sem.
- Ennek ellenére rengeteg fiatalt látni a te koncertjeiden is.
- De nincs átfedés! Aki technót hallgat, nem jár a koncertemre.
- Akiket sikerül, azokat mivel lehet behozni?
- Van egy olyan réteg, amelyik a zenészek által játszott zenét szereti, az érzéseket, a hangulatokat. Azt, amit csak egy koncert nyújthat. Én például hiába éneklem négyszázadszor valamelyik dalomat, mindig bennem van a hangulata - másképp nem is tudnám előadni. Még állt a Budapest Sportcsarnok, és próbáltunk, amikor volt ott egy house-buli. Nem láttam az arcokon a közös örömöt. Amit a mi koncertjeinken olyan jó látni! Dehát én hiszek a zenében, és hiszek az emberek szívében is.