A
bor pünkösdkor
Pünkösd vasárnapján jó, ha az ember a szebb dolgokat közelíti meg. Kora
délután már Tiffán Imre pincéjénél egy decit híres roséjából megfigyelés
alá vontam. Az illatok és ízek olyan szépségeket hordoztak, amire, őszintén
szólva, számítottam is. A terasz hűvöséből csendesen szemléltem a szemközti
dombot. Pillantásom csak azért vontam el, mert svártli került az asztalra,
és ilyenkor ellenállni ostobaság.
LéJó
villányi emlékei
Akkor is ennek remek receptjén járt az eszem, amikor
a Vieland tábla már azt jelezte, a Bortrezor bizony elkerülhetetlen kalandosabb
lelkületű férfinépnek. A szépen terített asztalnál egyet szusszantottam,
mert rám fért. A pince hőmérsékletét nagyon szeretem. A padon hátradőlve,
lábaimat kinyújtva, még nem is azonosítottam minden ismerőst, már a rizling
fényesen, ragyogva fordult meg a pohár öblében. Nem vártam sok bíztatást,
hogy a finom illat nyomán legurítsam az egészet, mint egy rendes szomjúhozó
tehetné. Kicsit megnyugodott lélekkel tudtam körbetekinteni. Benkő Dániel
lantozott. Nagyon szépen, mondhatni, ha nekem szabad az ő játékát illetni.
Minden zeneszó után egy bort ajánlott a következő zeneszóhoz. Tette ezt
olyan hozzáértéssel és kedvességgel, még bizony a zene is szebbnek tűnt
általa. A dicséret illett a borhoz, pedig mindenik cseppjét sokszor élveztem
eleddig. Mégis jó volt hallani, mások is szépen vélekednek mindarról,
ami oly kedves. Kiszólítottak, és megtudtam, tagja lettem a Borvitézek
Körének. Ti, barátaim, tudjátok meg, hogy meghatódtam. Ráadásul Polgár
Zoltán barátom ennek okán temetés alá vont egy nyolcvanhármas palackot,
chardonnay beltartalommal, és szinte hihetetlen módon a bor minősége tetőfokán
állt éppen.
Méltatlan vagyok bármit is leírni erről a nedűről. Nincs szavam hozzá.
Kérem az Istent arra, mindnőtöket hozza össze egy ilyen alkalommal. Titeket
és a bort. |
Vendégünk volt: Breitenbrunn
Körülbelül ötvenfős csapatot küldött
jobb megismerésünkre hozzánk németországi testvérfalunk, Breitenbrunn.
Látogatásuk főbb eseményeit foglalja össze alábbi írásunk.
Sz.Koncz
István beszámolója
Mesélő hajlamú ember nem kezdheti másképp a
tudósítást, minthogy az étkek és mulatságok nagyszerűségét méltatja.
A kulináris élmények pazar fölvonulása számomra ott kezdődött,
amikor Schubert János egy nagy, kék szatyorral megjelent Kajdon
Tibi barátom szőlejében. A szatyor felől pompás illatok szálltak.
Szükség is volt az orr e nemes vigaszára, hiszen egy-két pohárkával
eddigre legördítettünk már Tibi remek vörös cuviee borából,
és bizony az éhség első jelei megmutatkoztak német barátainkon
is.
Időközben befutott Tóth Gyula, ugyancsak remek
bort hozott, így hát valóban hiányzott némi harapnivaló az asztalról.
Schubert Jani szatyrának beltartalma azonban minden várakozást
fölülmúlt. De itt most egy kis kitérőre van szükség.
Véleményem szerint ugyanis a töpörtyű az egyik legnehezebb műfaja
a disznóvágásnak. Tilos kiszárítani, ugyanakkor az is nagy átok,
ha nincs kellően kipréselve belőle a zsiradék.
|
Jól esik fölfedezni benne egy-egy
darabka húst, és szerencsés, ha nincs előre sóba pergetve: ki-ki
ízlése szerint bolondíthatja egy kis darált erős paprikával is.
Akik nem lehettek jelen ezen az igazán jó hangulatú találkozón,
most már azok is sejtik bizonyára, hogy a nagy, kék szatyorból
tepertő varázsolódott elő. Mégpedig a legkényesebb előírásoknak
maximálisan megfelelő, gyönyörű, aranybarnára pirult tepertő.
Meg kell jegyeznem, az első falatoknál mintha némi bizonytalanságot
véltem volna fölfedezni vendégeink magatartásában, ám hamar bebizonyosodott,
hogy szerencsésen választottunk testvérfalut. Ugyanis az arcokon
lassan szétáradt a mosoly, és az éhség homlokráncait fölváltotta
az étkezés derűje.
További borokat megelőzve egynémely pálinkák zubogtak elő, s bár
Kajdon Tibi a receptet illetően szűkszavú maradt, mégis fenntartás
nélkül fogyasztottuk e kiváló főzetet. Amely meg is ágyazott a
főfogásnak, az általam eddig bölcsen elhallgatott pörkültnek.
Sejthetik, hogy itt ismét hosszabb elemzés következik. Tudniillik
Csille József méltatásába kell belefognom. Paprikától pirosan,
hagymától illatosan került elénk ez a meseszerű pörkölt, amelynek
titkát nem merem elárulni. Sejtem ugyan, hogy milyen arányban
főttek benne a különböző húsok, de arra, hogy a majd 30 kilónyi
alapanyagból (a kiegészítőket, például a hagymát is ideszámítottam)
rottyantott pörkölt nem egészen fél óra alatt nyomtalanul eltűnik
a kondérból, talán még maga az alkotó sem számított. Nem tudom,
hányan vittük véghez ezt a csodát, lehettünk talán ötven-hatvanan.
(Ha valaki netán észrevétlenül hazacsempészett a hűtőbe egy aprócska
tállal, kérem, a szerkesztőség címén értesítsen, mielőtt kiengedné...)
A hangulatra sem lehetett panaszt tenni, Grünwald Géza távolról
sem tolakodó muzsikálása mellett beszélgethetett is, akinek éppen
nem volt kedve a többiekkel danolni. Lassan szállingóztunk haza,
jó volt itt, na! |
|
