Ami a Vendégkönyvből kimaradt...

Vendégkönyv címmel jelent meg a napokban Herczig Zsófia illusztrációjával egy kis kötet, amely Pécs és Baranya néhány érdekesebb éttermét, izgalmas gasztronómiai támaszpontját mutatja be. Terjedelmi okokból természetesen nem minden bázis fért el ebben a munkában. Mostani, és elkövetkezendő három számunkban ezeket - az egyébként ugyancsak szerethető - helyeket vesszük számba.

SKY írása

Legelébb is az volna itt a kérdés: vajon mérnek-e még eperpálinkát valahol Baranyában? Mert ha nem, úgy az innivalók közül szinte csak a rizling meg a ser maradt meg nekünk a Füzesi Jánosok asztaláról. Amint alig néhány omladozó fal őrzi egy szálloda, egy kávéház, egy söröző és egy étterem emlékét. ,,Az" étteremét, amelyet valaha Nádornak hívtak az emberek.
Most, hogy a házak előtt autótaxi tülköl türelmetlenül, az ember alig tud visszaemlékezni rá, hogy a Zidina félig földbe süppedt, alacsony kis épületei között egykoron éjféli fiákerek kocogtak végig.
Pedig e sárga házak egyikében lakott Margit néni és Jani bácsi. Nem tudom, mi fűzött bennünket össze, úgy rémlik, nem rokonság, de még a pénz sem, az is lehet, hogy csak a szeretet. Apám néha elvitt hozzájuk, ilyenkor anyám csinosra öltöztetett, és ellátott jó tanácsokkal, remélve, hogy talán kevesebb szégyent hozok szegény fejére. Amúgy nem volt velem sok baj, csak azt nem szerették, ha az ablakon ugráltam ki-be. A ház tele volt virágokkal, és a mindig hideg, döngölt padló valami furcsa, borzongató némasággal nyelte el a nyár meleg zajait. A Zidinán tudniillik mindig nyár volt. Nem is tudom, hogy csinálták ezt a helybéliek.

Az itt töltött délelőttöket általában ebéd koronázta meg. Sosem ettünk otthon - bár Margit néni utolérhetetlen süteményeket álmodott újra és újra -, hanem a Nádorban. Azon belül sem a Vadászteremben, hanem csakis az üvegkupola alatt.
Jani bácsi igazi tekintélynek számított. Amint kopasz fejét kivillantotta a csodálatos főpincér, Szeifer úr felé a kalap alól, az már készítette az étlapot. Jani bácsi mindig gondosan áttanulmányozta a spájzcetlit, megkifogásolt ezt-azt, hiányolta a rakott krumplit, aztán mindannyiunknak consommét rendelt, hanem aztán szép velős csontot hozzon vele, Ferikém, mondja a konyhán, hogy nekem lesz, majd borjú bécsit, tudja, a hajnali friss húsból, petrezselymes újburgonyával, fejes salátával, de, csak ha ajánlani méltóztatik, kedves barátom! Szeifer úr persze mindig ajánlotta, és mindent megtett, amit csak megtehetett - még a szocialista vendéglátóipar marhamócsingjait is el tudta varázsolni. A bécsi szelet végeztével többnyire péche melba került az asztalra. Ilyenkorra megjelent Kiss Karcsi bácsi, aki teljes tekintélyével végigsétált az éttermen, néhány főbiccentéssel köszöntötte a vendégeket, szemvillanásaival utasította, tekintetével rendre intette a személyzetet, majd asztalunkhoz sétált, és az én öregeimmel kielemezte az ebédet. Az italoknak is megvolt a maguk rendje. Étkezés előtt három cent eperpálinka és egy pohár ser járt (ezeket az asztalfoglalás után, szertartásos sétát követően, a sörözőben, Tibinél kellett elfogyasztani), ebéd után pedig rizling, amelyhez Jani bácsi hűvös, érti, barátom, hűvös, de nem hideg bor-vizet szervíroztatott. Ser nekem is járt, de ebéd után be kellett érnem a szódával. Végül, mindennek megkoronázására átmentünk a kávéházba, és jöhetett a cigaretli, és jöhetett a kapucíner no meg a bécsi puncs.
Így teltek ezek a nyári évek, egészen addig, amíg egyszer Jani bácsi és Margit néni is földbe nem süppedt az alacsony kis házzal együtt. Majdhogynem ugyanakkor néptelenedett el a Nádor, amely nem étterem, nem söröző, és nem is kávéház ma már, hanem emlékezet.