Vitray Tamás:
Sentimental Journey
Az angolban van egy kifejezés: ,,sentimental journey", magyarul talán érzelmes utazásnak mondható, nem túl jó fordításban. Ilyesmiről volt szó ezúttal is. Nyolc év után a minap Bakonyszűcsre látogatott a csaknem teljes társulat. A rosszindulatú daganatos beteg gyerekek rehabilitációs otthonába.

Sorozat a szerző önéletrajzi írásaiból

A színművészetin végzett legelső műsorvezető osztályról beszélek.
Akkortájt nagyon újoncok voltak, igencsak elején a főiskolai tanulmányoknak. Az ,,élet"-ről sem sokat tudtak. A halál közelsége - különösen, hogy gyerekekről volt szó - megilletődötté, talán kissé rémültté is tette őket. A kollektívának vizsgafilmet kellett készítenie erről a helyről és lakóiról, ami azt is jelentette, hogy néhány napra egy közeli panzióba költöztek, és minden idejüket az otthonban töltötték. A dokumentum-riportfilm elkészült, olyan volt, mint amilyenre számítani is lehetett: igyekvő, tehetséges kezdők munkája. De megmaradt, és egy ideig élt még a kapcsolat a bennlakókkal, a gyerekekkel, és az sokkal fontosabb volt. Kiderült, hogy ez a kis társaság nincs híján az empátiának, az együttérzésnek. Anélkül pedig nincs értékelhető tehetség a mi mesterségünkben.
Aztán befejezték tanulmányaikat, okleveles műsorvezető-rendező-szerkesztők lettek (mert ilyen hosszú nevet viselt ez, az akkor még kísérleti kurzus a Színművészeti Egyetemen, amivé időközben lett a korábbi főiskola), és mert hihetetlen szerencséjükre akkor indultak nálunk a kereskedelmi tévék, a társaság jó része azonnal lehetőséget kapott, ,,igazi" tévés lett. Majd jó páran óriásplakátra kerültek, még többen nap mint nap a bulvárlapok és színes magazinok oldalaira, szóval csaknem mind híres ember lett, vagy ahogyan ma mondják, ,,megasztár".

 

Nemrégiben a daganatos beteg gyerekek javára (és némi reklám célzattal) okos és hasznos kampányt indított az egyik, tejtermékeket előállító cég, és engem kért fel fővédnöknek. A kampány záróakkordja éppen Bakonyszűcsre került, ahol játékkal egybekötött ünnepségen kívántak együtt örülni a szép summának, amit a kampány hozott (huszonhárommillió forint). Néha még nekem is lehetnek jó ötleteim: mi lenne, ha összetrombitálnám a régi osztályt, a jelen híres-nevezetes tévéseit, hogy menjünk le együtt újra, és parányi bakonyi településen osztozzunk az örömben az aprónéppel. Amolyan próbatételnek is szántam: mi maradt a régi empátiából, mennyi a személyes ,,varázsomból"? Jönnek-e, ha hívom őket?
Hát lényegében mind eljöttek! Pontosabban két fiú nem, de nem véletlenül éppen az a kettő. Az egyik ugyanis időközben nagyfőnök lett, óhatatlanul ,,rangja alá" csusszant az ilyesmi, a másik a legtehetségesebbek közül való, és szintén sztár, már hallgató korában sem érdeklődött az emberi sorsok, egyáltalán, az emberek iránt. Ifjoncnak is kissé túlságosan öntörvényű volt.
Hanem a többiek! Akik ott voltak! Szívem nagy gyönyörűségére, minden allűr, vagy zavar nélkül, azonnal a közeg sűrűjében, azonnal a játékporondon termettek, és vitatkozva, pörölve vetélkedtek, bolondoztak a kicsikkel együtt. De már az úton odafelé is - szándékom szerint együtt mentünk, busszal, és nem ki-ki a kocsiján-, azonnal egymásra találtak, pedig kevés kivétellel, jó pár éve nem látták egymást. Gyönyörű napom volt. Ha a szemérem vissza nem tart, vénember létemre táncoltam volna örömömben. Nem változtak, tiszta, igazi ifjú ember maradt valamennyi! Milyen kár, hogy közegük, a jelenkor televíziós világa erre oly kevéssé tart igényt...