- Nem ön az első, akitől ezt hallom, de annyira
rossz ezzel újra szembesülni! Nem csodálom, ha elkeseredett.
- Dehogy vagyok elkeseredett! Csak ezek olyan tények, amelyek
az egész pályafutásomat végigkísérték, és végig is kísérik most
már. A jazz-ben különösen nehéz a helyzet. Magyarországon körülbelül
tíz jó zenész van, és ők állandóan forognak. Nem lehet összetartani
egy együttest. Már csak azért sem, mert lassanként a jók sem élnek
meg a jazzből, és benne akarnak lenni minden hakniban. Pedig a
közönséget nem lehet becsapni. A közönség megérzi, hogy amit mi
csinálunk, az nem jam-sassion, hanem komoly produkció, hogy csúnyán
fejezzem ki magam, össze van próbálva, hogy eleje, vége, fazonja,
és stílusa van. Mint a vonósnégyes. Nézze meg, mennyi ideig kell
együtt játszaniuk, hogy tényleg jó legyen, pedig önmagában mindegyik
képzett muzsikus. Nálunk ráadásul nagyon kevés az első osztályú
zenész. Ragyogó tehetségek persze mindig vannak. Csak hát a pályafutásom
alatt én már annyi tehetséget láttam feltűnni, és elkallódni,
hogy nem is tudom megmondani. Meggyőződésem, hogy a hangszertudást
csak a komolyzene útján lehet elsajátítani. Aki tehetséges, annak
még többet kell dolgoznia, még többet kell gyakorolnia, és ami
nagyon fontos: még korrektebbnek kell lennie.
- És itt térünk vissza ahhoz a történethez, amivel a beszélgetést
kezdtük. Akarja látni az interjút, mielőtt megjelenik?
- Nem, nem!
- Nem fontos önnek, hogy mi jelenik meg?
- Rólam köztudomású, hogy szinte sosem adok interjút. Tehát ha
véletlenül mégis, nagyon fontos, hogy mi jelenik meg.
De alapvetően megbízom az emberekben.
|
|
Faludi György:
Magam vagyok
A koraősz szomorú híre volt, hogy meghalt a huszadik század
második felének legismertebb magyar költője, Faludi György. Szerkesztőségünk
egy kevéssé ismert, gyönyörű, öregkori szo-nettjével idézi Olvasóink
emlékezetébe a költőfejedelmet.
Üllőd a föld, s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn, az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb,
száz bozótban megszaggatott,
mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
Sütő András:
Anyám könnyű álmot ígér
Hosszantartó, súlyos betegség után elment Sütő András
is. Nyolcvanadik életévében, szeptember 30-án hunyt el Budapesten.
Talán legismertebb művének részletével idézzük ide alakját.
Egy napon így szólt anyám:
- Írhatnál rólunk is valami könyvet.
- Nocsak! - néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot,
azt kérdeztem boltos módra:
- Milyen könyv legyen az? Vidám-e, vagy szomorúságos?
- Igaz legyen - mondta.
|
|
|
Láttam tehát, hogy kérdésemmel az irányít elhibáztam.
Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem - a kézmozdulatáról is ítélve
- a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra,
amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk
háta mögött fölgyűlt az idő; szép, csendesen ereszkedünk alá, mint a
harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, aztán kopp! - megérkeztünk,
s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske,
ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett
velünk.
- Ez nekem is gondom - adtam meg magam.
- Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!
A könnyű álmot anyám naphaladáskor, az udvaron ígérte meg a cöveklábú
asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frisse hámozott
uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor,
hja sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem valamit tanulni
tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben
tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.
Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó,
mit a mesékben az égi magasság szokott küldeni, alantról hangzott, majdnem
a föld porából, a mályva, porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám
rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingjét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében
most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett
földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok
már a fehér szálak; mint a sokat mosott vászon, a szeme is világosodik.
Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából.
- Nézz körül az udvaron, aztán a faluban, s szólj rólunk.
|