- A kertek alatt jár már a Karácsony - találta mondani valaki, a törzsasztalnál. Elcsendesedtünk egy kicsit. Mindannyiunkat megérintett ugyanis az ünnep, a lassú együttlét közelgő öröme.
Egyik asztaltársunk ekkor elmesélte ifjúkori emlékét. Katona volt egy távoli városban, illetve leszerelés előtt állt éppen, amikor közelgett a Karácsony. Úgy gondolta, elbúcsúzik a szerelmétől, akit egy éve ismert. Aznap este tehát, mielőtt hazautazott volna a szüleihez, még egyszer bement a tornácos házba, és elmondta, hogy elmegy. És köszönt mindent, és magyarázkodott, hogy a lány itt él, ő messze innen, úgysem lenne a kapcsolatuknak semmi értelme satöbbi.
- Akkor csak arra kellettem, hogy egy évig a babád legyek! Menj, nem is érdekelsz! - kiabálta a lány. Barátunk pedig lement a néhány lépcsőn, ki az udvarra, ki a kapun, amikor a nő a tornácról még egyszer utána kiáltott:
- Képes lennél így elmenni, te szemét?
A srác visszafordult, és annyit mondott:
- Nem.
Az volt az első Karácsony, amit nem a szüleivel töltött.
Az adoma véget ért. Mintha angyal szállt volna el a törzsasztal fölött: nem szólalt meg senki. Végre valaki megtörte a csendet:
- A feleséged ismeri ezt a történetet? - kérdezte.
- Persze - nevetett a barátunk -, ő volt az a lány.
Felszabadultan nevettünk mi is, és ittunk egy-egy Zwack Unicumot.