Az olvasásról

Ünnepi újságba írok, valaki majd olvassa. Talán.

Esterházy Péter köszöntője

(az olvasásról, avagy repülősó)
Az olvasással bizonyos értelemben úgy vagyok, mint a futballozással: nem emlékszem olyan időre, amikor ne olvastam vagy ne fociztam volna. (Természetesen volt ilyen idő: például (!), amikor fociztam, nem olvastam, soha, és amikor olvastam, nem fociztam, soha.) Márai arra hívja föl a figyelmünket, hogy csak az ember olvas. Az olvasó gyerek szükségszerűnek tűnő magányától épp a futballozás mentett meg, általa nem látszott, tehát nem volt zavaró, hogy állandóan olvasok.
Ily módon nem is nagyon tudok kijelölni valami kezdőpontot, mindenesetre hamar fölfigyeltem arra a különbségre, ami a (szülői) felolvasás és az olvasás között mutatkozott. Az előbbit is szerettem, de a felolvasót, anyámat, apámat, mégiscsak idegennek kellett tekintenem a ,,jelenetben", hogy ez ne legyen zavaró, inkább rájuk figyeltem, mint a szövegre - kevéssé nyakatekerten fogalmazva: annak örültem, hogy apám vagy anyám az ágyam szélén ül, és másodsorban csak a rettenthetetlen ólomkatonának. Egyébként a felolvasások aztán úgy maradtak el, hogy amikor már egy kicsit olvasni tudtam, folyamatosan ellenőrizni akartam a könyvből, hogy tényleg azt olvassák-e, ami ott áll. Élesen vagy inkább szentimentálisan úgy fogalmazhatnám, hogy hirtelen kiderült, hogy a leírt szó fontosabb, mint szerető anyám, és erősebb, mint hatalmas apám.
De nem csak ellenőrizni akartam, hanem inkább látni, látni azt (,,jelek rendezett halmazát"), ami arra kényszeríti a szüleimet, hogy éppen azokat a mondatokat mondják, melyeket mondtak. Nem a mondatokat akartam végül is ellenőrizni, hanem mindent látni: a bekezdéseket, a párbeszédek jelzését és főleg az írásjeleket, a vesszőket, felkiáltójeleket és különösen a zárójeleket és pontosvesszőket.

Az esti mesékben leginkább az írásjelek hiányoztak - ezt be kell vallanom akkor is, ha esetleg rossz fényt vet a későbbi íróra. Az írásjelekhez való vonzódás nem azt jelentette, hogy választottam volna élet és irodalom, Warheit und Dichtung közt, nevezetesen az utóbbit, hanem inkább azt, hogy nem tettem (teszek?) különbséget a kettő közt, nagyon hamar (nyilvánvalóan elméleti megfontolás nélkül - vagy éljen a posztmodern óvoda?) a világ természetes részének tekintettem ,,ezeket a jeleket".
Persze, az is szép történet volna, ha azt mesélném el, hogyan utáltam meg az olvasást, elegem lett belőle, ha megláttam egy nyomtatott oldalt, felfordult a gyomrom, lázas veríték lepett el, és a közelben kószáló nagynéniktől azonnal repülősót kértem, majd rákattintottam egy szappanopera ezredik folytatására. Milyen szépen mutatná egy ilyen történetke az olvasás elemi fontosságát!
(a megértés problémájáról)
Szent János foglalkozik legtöbbet a megértés problémájával, avval, hogy Krisztus életének üzenete célba jut-e, illetve az erről való írások, így az övé is, mennyire képesek eredményesek lenni. Kezdetben vala az Ige, és az ige vala az Istennel, és az ige Isten vala. Evvel, a szó végtelenségéről szóló passzussal szembe lehet állítani a házasságtörő asszony történetét. Jól kieszelték a farizeusok a csapdát, ha Jézus a megkövezés ellen van, Mózes törvényét szegi meg, ha mellette, akkor a rómaiakét.
Mit mond Jézus ekkor?
Semmit. Nincs szava. Nincs beszéde, amely igen, igen, nem, nem lehetne. Mit tesz: aláhajolván, az ujjával ír vala a földön. Nem szavakat, nem választ - firkál. Rossz kérdésre nincsen válasz. Az, melyiktek bűn nélkül való, az vessen először követ rája. A farizeusok elszállingóznak, a folytatást ismerjük.
Én meg innét is láthatom, amit minden nap látok: a szó minden és semmi.