Szegecs és körmölő fogó

(Folytatás a 3. oldalról)

- Ott álltunk szakmailag-erkölcsileg ellehetetlenült helyzetben. A Kebavitnál találtam fedelet az embereimnek. Pénteken leszámoltunk, és megmutattam, hétfőn hova kell menni dolgozni. Akkor szembesültek vele, hogy mindent a nulláról kell kezdenünk. Három aknás, hatalmas termek, mafla nagy ajtók...
- ...legalább ajtók már voltak.
- Nem, jut eszembe ajtók nem voltak, mert az épületet valamiért félbehagyták. De csináltunk egy lakatos üzemet. Szabad kezet kaptam, és idővel rátaláltam a sertéstartás műszaki-technológiai berendezéseire.
- Miért pont azokra?
- Véletlenül. A bólyi vetőmag-üzemnek dolgoztunk, és hallottam: készülnek a sertéstelep felújítására. Miért ne próbálkozhatnánk ott? - gondoltam. Igen ám, kiderült, hogy már elkötelezték magukat. De megéreztem a lehetőséget, és pár év múlva egyedüli hazai szereplői voltunk ennek a piacnak.
- Hogyan léptek tovább?
- Kellett egy új műhely. Tavasz volt, '86 tavasza. Május elseji fölvonulás. A Tomori utcában gyülekeztünk, a Volán-telep mellett. Tudtam, hogy a telep eladó. Meg kéne venni - viccelt valaki. Szeptemberben ott dolgoztunk, és akkor sokan emlegették már a Tomori utcai köztársaságot.
- Nem diktatúrát?
- Nem, köztársaságnak nevezték, bár engem a hátam mögött Gazdának hívtak, és rám épült a vállalkozás. A mai napig vallom, hogy nálunk, a cégeknél demokrácia van. Addig, amíg előkészítjük a döntést. Meghallgatom a véleményeket, megbeszéljük a kérdéseket, és megállapodunk valamiben. De ahogy a megállapodás megszületik, a végrehajtáshoz diktatórikus módszerekkel is ragaszkodom. Nagyon régóta vallom, hogy ha elindulunk egy cél felé, akkor el is kell érjük.

- Mi hozta a sertéstechnológiáknál a sikert?
- Kezdetben gyártottuk, amit a szakemberek mondtak. A fiaztató és malacnevelő berendezéseket ötven-hatvan csavar tartotta össze. Rengeteg lyuk, persze, óhatatlanul is akadt, aki melléfúrt. Sőt. láttam, hogy akkor is keserves kínlódás a szerelés, ha semmilyen hibát nem követünk el. Átalakítottam tehát az egész berendezést olyanná, amilyen a Lego-játék. Egy nagy teremből, amelyben huszonnégy fiaztató volt, és azelőtt két hét alatt tudtuk berendezni, az első nap, délután négy órakor levonultunk, úgy, hogy addigra be is terelték a kocákat. Szerénytelenül szólva: nem volt kudarc.
- Mi önnek a kudarc?
- Mondok példát: akikkel megalakítottuk a Pig-Techn Kft.-t, javarészt a nyolcvanas évek elejétől együtt dolgoztunk. Azt vártam, hogy az átalakulás magával hozza, hogy másképp gondolkozunk. Hiszen már minden a miénk volt! Nem így történt. Láttam, hogy a nyolc forintos szegecsek szanaszét hevernek az udvaron. Ledobtam közéjük egy kétforintost. A pénzt másnapra fölvették, a szegecset nem. Újra ledobtam egy kétforintost, újra fölvették. A szegecset még mélyebben betaposták, iszonyúan szenvedtem.
- Végül beletörődőit?
- A problémát hamarabb oldotta meg az idő, mint reméltem. Úgy '95 végén éreztem, hogy szépen, lassan megmozdul valami a fejekben. Az emberek elkezdtek önmagukért dolgozni. És ennek miattuk is örültem.
- Ennyire fontosak önnek az emberek?
- Nagyon. Nem én vagyok a Pig-Techn Kft., hanem mi vagyunk azok. Ami szép volt, az mind hozzájuk kapcsolódott. Ennél a cégnél és a többinél is.
- Meddig kell új céget alapítani?
- Úgy gondolom, amíg szellemileg vagy fizikailag nem robbanok le, addig nem szabad föladnom. Mindig kell valami, amivel tovább léphetek. Kell, hogy hajtson egy cél.

Sz. Koncz István

Karácsonyi emlék
Pohnert Diána írása

Egész gyermekkorom óta azt tanultam a szüleimtől, hogy Karácsonykor nem az ajándékok mennyisége, értéke számit, hanem a szeretet, az együttlét. A legnagyobb leckét tíz évesen, az akkori legjobb barátnőmtől kaptam. Őt is arra nevelték a szülei, hogy ha ad valamit, önzetlenül adja, ne várjon viszonzást. Ő is, én is megkaptunk mindent a szüléinktől, amire szükségünk volt.
Azon a Karácsonyon Judit - így hívták a barátnőmet - egy távirányítós autót kért; nem szerette a lányos játékokat. Karácsony után egy osztályfőnöki órán mindenki elmondta, mit kapott. Volt egy osztálytársam, Bence, akinek a szülei szegények voltak. Bence kistermetű, visszahúzódó kisfiú volt. Elmondta, hogy idén Karácsonyra nem tudtak játékot venni, elment fára a pénzük. Nagyon sajnáltuk Judittal együtt, de pár osztálytársam arcán észrevettem gúnyos mosolyt.
Pár nap múlva osztályfőnöki órán Judit egy csomaggal a kezében odament Bencéhez, és letette a padra.
Bence izgatottan kibontotta a csomagot, amelyben Judit Karácsonyra kapott autója volt. Bence boldog mosollyal, de némi zavarodottsággal nézett.
- Boldog Karácsonyt! - mondta Judit, és visszaült mellém. Ámulva néztem körbe, az osztálytársaim arcán döbbenet és szégyenkezés volt. Ránéztem a tanárnőre, de háttal állt nekem; el akartam fordulni, de észrevettem hogy a tanárnő válla rázkódik. Sírt.
Ezen a napom, egy velem egykorú lánytól tanultam meg én és az osztálytársaim is, hogy Karácsonykor és az életben a legfontosabb az önzetlen szeretet. Úgy adni, hogy ne várjunk viszonzást, azért adni, hogy segítsünk.