- Megint egyszer a fociról esett szó, jelesül a magyar fociról, amelyről kevés bíztatót mondhattunk az utóbbi hónapok történései után.
- De könyörgök, miért nem a Nyilasi? - jajdult föl valaki a beszélgetés vége felé a törzsasztalnál. Még kedves főszerkesztőnk sem tiltakozott, pedig más hasonló esetben hosszadalmas okfejtésbe bocsátkozott volna arra vonatkozóan, hogy a magyar nyelvben a tulajdonnevek előtt nem alkalmazunk határozott névelőt. Tartalmilag pedig végképp nem szállt volna vitába, mert különösebben nem foglalkoztatja a foci, és (ahogy ezt egyszer írásba is adta) az autókhoz sem ért. Viszont Nyilasit ő is végtelenül rokonszenvesnek találja, és az egész, meglehetősen hosszú jelölt- és önjelölt-listáról egyedül alkalmasnak arra, hogy a magyar válogatott szövetségi kapitánya legyen.
Illetve lehetett volna, mert lapzártakor, anélkül, hogy tudtuk volna a végeredményt, borítékoltuk, hogy a legendás Nyíl a jövőben sem ül a válogatott kispadján. Pedig az a csapat, amelyikben Tibike is futballozott, ugyan már nem ért el semmit, de még bármit elérhetett volna. Persze, a semmi is relatív. Bár ma kijutnánk három VB-re, mint annak idején a Törőcsik, Nyilasi, Fazekas, Bálint, Katzirz - sorolhatnánk még - összeállítású csapatok kijutottak. De ma nem jutunk ki, maradt tehát a búbánat, amelyet ezen az estén is csak a Vendéglős Uram által szervírozott keserűlikőr, a Zwack Unicum édesített meg.