- Változik a természete magának a természetnek is - summázta egyik este a beszélgetést valaki, a törzsasztalnál. Arról folyt a szó, hogy még a régi öregek sem emlékeztek ilyen hosszan elhúzódó télre, vélhetően megint elmarad a tavasz, elmélkedett valaki, rögtön a nyárba futunk bele, hát kinek kell ez az egész hirtelenkedés?
S ha már szóba kerültek, egyik kedves barátunk megemlítette, hogy bizony, a mai öregek sem olyanok, mit a régiek voltak, mintha kevesebb lenne a tapasztalatuk, meglehet, ahogy távolodunk a természettől, úgy szűkül a látóterünk, sivárosodnak a mindennapjaink, s ezáltal fakulnak az emlékeink. Mint az egykori, viccbéli általános iskolában, ahol állítólag fölállt egyszer egy kisdiák, és elmondta a földrajztanár nőnek: érti ő, hogy a szürke tájakon is végig kell menni, de egy életen át?
- Miért van az, hogy egyre kevesebb az életünkben a szín, a fény, a forma, a változatosság? - tette föl a beszélgetésnek ezen a döntőpontján a kérdést valaki, a törzsasztalnál.
- Nesze nektek, forma - jött vendéglős úr ekkor a szívünknek oly kedves gömbölyű palackkal, és kitöltötte a merengésre hajlamos társaság poharaiba a jó féle Zwack Unicumokat. Ki-ki kedve szerint a fény felé tarthatta a poharát, és kikortyolhatott belőle egy kis szecessziót, pár békeévet, talán sosem volt hangulatot, néhai tavaszt, mielőtt kilépett volna az áprilisi télbe.