Vitray Tamás:
Pályabelépő

Több mint harmincöt esztendeje már, hogy a Pályabelépő című sportriporter-tehetségkutató néhány kiválasztottjának morgolódását csitítandó, minden formalitás mellőzésével amolyan stúdió-féle alakult ki körülöttem. Hétfő délutánonként, később egész nap együtt voltunk, csócsáltuk a szakmát, egyszerű kis szellemi játékokat játszottunk. Jól megvoltunk...

Sorozat a szerző önéletrajzi írásaiból

Több mint harminc esztendeje, hogy Várkonyi Zoltán, az akkori rektor óraadó tanárnak kért fel a Színművészeti Főiskolára. Emlékszem, óránként kilencven forintot kínált, és odaírta: ,,Csak azt tudnám, mit fogsz ennyi pénzzel csinálni?" Heti egy órám volt, mondanom sem kell, hogy nem sok hasznomat látták a tévés operatőr és adásrendező osztály tagjai. Közös dolgainkról és örök antagonizmusainkról vitatkoztunk. Elvoltunk...
Éppen tizenhárom éve, hogy a már Színművészeti Egyetemként nyilvántartott egykori főiskolán, nappali tagozaton képzik a műsorvezető-szerkesztő-rendező szakosokat, és vagyok a megtisztelő egyetemi tanári cím kinevezettjeként az egyik fő tantárgy tanára. Van stúdiónk, kameránk, egyáltalán minden, ami a szakmai gyakorlathoz kell. Pár évfolyam már kirepült, és úgy szólván valamennyien jól ismert és megbecsült ,,arcai" a különböző csatornáknak. Aki nem főszereplője a képernyőnek, az is komoly tekintélyre tett szert a szakma más területén. Az újabb generáció is bontogatja már szárnyait ilyen-olyan adásokban.
Ha nagyjából megszámolnám, bizonyára jóval százötven fölött lenne azoknak a száma, akik hosszabb-rövidebb időre arra kényszerültek, hogy a mesterségünkről vallott mániáimat hallgassák.

 

Mégis, ha interjúkban, vagy ehhez hasonló alkalmakkor szóba hozzák ,,tanítványaimat", mindig avval hárítom el, hogy nem tudom, kik a tanítványaim. Az a meggyőződésem, hogy csak az lehet tanítványom, aki annak vallja magát. (Esetleg még akkor is, ha sosem ült iskolapadban hivatalos tanóráimon, csupán ellesett, eltanult valamit tőlem a szakmánkból, és ezt nem szégyelli bevallani.) Márpedig ez meglehetősen változó szám. Amíg az illető ,,fű" kezdőként odakerül valamely szervezett oktatási formához, lelkesült tanítvány, és úton-útfélen zengi mestere nevét. Ekkor még jó pedigrének véli, még tekintélynövelő hatása van. Telik-múlik az idő, és az ifjú már nem ,,fű", de még kezdő, ám a mindenkori mestert már csak külön kérdésre említi esetleg. Hiszen neki már saját elképzelései vannak, nem szívesen azonosul elavult nézetekkel. Mestere telefonszámát is rég elvesztette.

Az ifjú komolyan dolgozik. Estéről estére látják, amint barátságosan és bíztatóan tekint nézőire, és olvassa, amit a súgógépre írt. Már nem is emlékszik arra, hogy öreg mestere mindig azt mondogatta: ,,Aki szabadon nem tudja érthetően, összeszedetten kifejezni magát a képen, az ne is üljön oda!" Még az sincs kizárva, ha megkérdik, ki a mestere, nem tudja megnevezni. Pedig nyugodtan mondhatná: a súgógép.