| Emlékszem
egy néhány évvel ezelőtti felvételre. Koncertfelvétel volt, a
Carnegie Hallban rögzítették. Az alkalmi zenekarban olyanok játszottak,
mint a zongorista Herbie Hancock, a dobos Tony Williams vagy a
trombitás Jimmy Owens. A jazz-zenében járatosak bizonyára fölkapják
a fejüket e fantasztikus névsort olvasva. Na, ebben a formációban
Pege Aladár nagybőgőzött.
Pege Aladár bőgős dinasztiából származott. Az apja, a nagyapja,
de még a dédapja is bőgős volt. A prágai fesztivál virtuóza (1964),
a montreaux-i fesztivál legjobb európai szólistája (1970), Liszt-díjas
(1977), Érdemes Művész (1986), Kossuth-díjas. 1981-ben elérte
azt, amit magyar muzsikus a maga kategóriájában még soha: az amerikai
Down Beat magazin listáján a bőgősök között az első helyre került.
Több mint ötven lemeze jelent meg Magyarországon és külföldön.
Csak nagyon-nagyon ritkán adott interjút. E sorok írójának megadatott,
hogy mégis kivételt tett vele. Bár a beszélgetésre jó pár évvel
ezelőtt került sor, mégsem vesztett érdekességéből. Tudjuk jól:
Pege Aladár szeptember 23-án, rövid, türelemmel viselt szenvedés
után meghalt. Azzal, hogy közzé tesszük az említett, egy pécsi
koncert végén fölvett interjút, rá emlékezünk. Hogy mi lehetett
a titka? Nos, épp az ezt firtató kérdést válaszolta meg először.
Sz.
Koncz István beszélgetése
- A Zeneakadémia mellett este tíztől reggel fél
négyig játszottam a Moulin Rougeban. Az órák pedig reggel kilenckor
kezdődtek. Egyszer nem tanultam meg rendesen a leckét. A tanár
rám szólt: Ide figyeljen, Mester! Maga úgy bőgőzik, hogy itt azt
sosem fogják tudni! Miért jár ide? Mert még többet akarok tudni,
válaszoltam. Akkor készüljön fel! Ez a nagy titok. Tanulni kell,
minél többet, ugyanis ebben nem csalatkozhat az ember.
|
|
- Egy ilyen koncertre,
mint a mai, mennyit gyakorol?
- Ma már kevesebbet, de voltak évek, amikor hat-nyolc órát próbáltam
naponta. Hogy mostanában mennyit, azt főképpen az határozza meg,
hogy mennyi időm van. Van egy beállított programunk, amit bizonyos
ideig játszunk, és mire lefut, már megírom az új számokat. Amikor
kész, rettentő sok munkával megtanuljuk. Így cserélődnek a műsorban
a kompozíciók.
- És közben a zenekar tagjai is változnak.
- Nem, nem vagyok híve a gyakori tagcserének. Nem ugyanazokkal
jöttem ide, akikkel, mondjuk tizenöt évvel ezelőtt, de a dobos
Kőszegi Imre például hosszú évtizedek óta visszatérő partnerem,
és a gitáros Horányi Sándor is majdnem tíz éve dolgozik velem.
Csak itt nem játszottunk már nagyon régen.
- Vajon miért?
- Mert nem hívtak bennünket. A dolog javarészt attól függ, kinek
milyen kapcsolatai vannak. Nekem elég rosszak a kapcsolataim,
mert rosszul adminisztrálom magam. Nem szoktam jobbra-balra telefonálgatni,
kiajánlani a zenekart. Azt várom, hogy nekem telefonáljanak. De
ott sosem fogunk tartani.
- És ön hol tart most a pályáján?
- Nem tudom.
- Azért kérdem csak, mert bárhol a világon
rangsorolják a bőgősöket, az ön neve mindig ott olvasható az első
öt között, és mindenütt úgy emlegetik, mint a nagybőgő Paganiniét.
- Azt kell mondanom, majdnem teljesen mindegy, első vagyok-e,
vagy harmadik. Jó, annak azért örül az ember, hogy egyáltalán
megemlítik, és nem a nyolcvanadik helyen. Szoktak Paganinihez
is hasonlítani, tényleg. |
