Nemcsak azért, mert szegényes képet ad az országról, mintha itt csak az történne, miközben az emberek kormányoktól függetlenül születnek és meghalnak, házasságot kötnek és olykor elválnak, megbetegszenek vagy éppen meggyógyulnak, továbbá civil, a pártkötődésekre fittyet hányó kulturális, sport és egyéb körökben, egyesülésekben működnek együtt. Ha ebben bizonyos időn belül nem áll be változás, egészen biztosan tönkremegy az ország, s akkor majd a fiatalok nagyobb tömegben hagyják el a jobb élet reményében, mint 1956-ban.
Elsősorban tehát nem az események felidézésére tennék kísérletet, hanem arról szeretnék beszélni főképp, hogy mi 1956 jelentősége, üzenete véleményem szerint. Természetesen ez a törekvésem nem jelenti azt, hogy ne legyünk tisztában a forradalom tényeivel, de e ponton nem hallgatható el az, hogy a történetírás huszadik századi történetében a megkérdőjelezhetetlen történelmi tény bizony gyakran megkérdőjelezhetővé vált a hosszas vizsgálódás fényében. Vigyázat, nem valamiféle szélsőséges relativizmusról van szó, azaz hogy úgyse tudhatunk semmit biztosan, akkor tehát ne is foglalkozzunk vele, s az sem következik ebből: mindegy ki kicsodát ölt meg vagy árult el. Csupán arról a mély tapasztalatról számol be a történetírás tudománya, hogy különösen az ötvenhatoshoz hasonló rendkívüli eseményekben, helyzetekben részes cselekvők vagy tanúk beszámolói olykor egészen lényeges pontokban is eltérnek egymástól, merthogy az ember nem gép (sőt azt is tudjuk, hogy a kamera is csak azt veheti fel, azt dokumentálja, amire mi emberek ráirányítjuk, márpedig ez a válogatás nagymértékben befolyásolja az ebből kialakított igazság-képzetet). A huszadik század során az ember csak arról bizonyosodhatott meg, hogy tudása nem isteni jellegű, nem tökéletes, hanem mindig töredékes, részleges, a legszemélyesebben megtapasztalt tudásába is mindig nemtudás vegyül.

Éppen ezért rendkívül fontos, hogy mindannyian sokat és sokféle megközelítésben tájékozódjunk és tudjunk 1956-ról, hisz csak így kerülhető el, hogy hamis legendákkal, a ma aktuálpolitikai érdekeit tükröző torzításokkal éljünk, vagy egyszerűen csak olyan üres, tartalmatlan jelszavakká váljanak 56-ról szóló megnyilatkozásaink (gondoljunk elborzadva az előző rendszer hatalmilag konstruált vagy kiüresedett ünnepségeire), amelyek biztosan hiteltelenné és érdektelenné teszik majd azokat az újabb generációk számára. Ha tehát nem akarjuk, hogy 1956 emlékezete erre a sorsra jusson, úgy gondolom, melldöngetés és kardcsörtetés nélkül kell beszélni róla: értelmesen, ami nem zárja ki a megrendültséget, a fájdalmat, a büszkeséget, az örömöt sem.
Először a forradalom történelmi jelentőségéről szólnék a magyar történelmi fejlődésen belül: annak a történelmi kényszerpályának a váratlan, meglepő korrekciója volt, amely a második világháború után a győztes antifasiszta nagyhatalmak által felosztott Európában a szovjet imperializmus fegyvereinek árnyékában a huszadik század első felének hazai (jegyezzük meg: korántsem dicsőséges) történelmi berendezkedését felforgatta. 1956 forradalmának társadalmi ereje igen rétegzett volt: abban a meggyőződéses kommunisták (így az előbb tétovázó, majd a forradalom követeléseit magáévá tevő miniszterelnök Nagy Imre, aki tudatosan vállalta tetteiért a mártírhalált), a háború utáni koalíciós korszak elhallgattatott politikai erői (a szociáldemokraták, kisgazdák, parasztpártiak és a különböző polgári pártformációk) éppúgy részt vettek a maguk antisztálinista, demokratikus céljaikért, ahogy bizonyos kisebb társadalmi csoportok bizonyára annak reményével kapcsolódtak be a folyamatokba, hogy a 45 előtti világot állítsák vissza másfajta kiváltságaival és egyenlőtlenségeivel. A forradalmat tehát célkitűzései alapján nem egyszerű meghatározni, igaz rendkívül kevés ideje volt arra, hogy társadalmi alkotóképességét szabadon kifejthesse, hisz a két hét alatt is nagyrészt fegyveres harcok zajlottak.