Ám talán épp akkor közelítünk jobban az igazsághoz, ha nem az intézményesített politikai beállítottságuk felől vesszük számba a forradalom aktív tömegeit, hanem ha megpróbáljuk felidézni a társadalom legkülönbözőbb rétegeit, csoportjait, amelyek egyszerre és közösen lázadtak fel a Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Péter Gábor és mások által megszemélyesített totális terror és rettegés rendszere ellen: a kezdeményező egyetemi diákság és tanáraik, valamint más értelmiségiek, írástudók mellett a gyári munkásság legszélesebb rétegei, akik munkástanácsokba tömörülve valódi önigazgatást követeltek, valamint a legkülönfélébb alkalmazottak egészen a vidéki Magyarország forradalmi bizottságaiban tevékenykedő embereiig és a budapesti felkelőket élelemmel ellátó, a kolhozrendszerbe erőszakkal kényszerített, és azt azonnal felszámoló parasztságig, a magyar katonaságig - kamaszoktól öregekig mindenki megtalálható köztük. Ha pedig a társadalom teljes keresztmetszete megjelenik a forradalom oldalán, akkor 1956-ot azon ritka huszadik századi történelmi pillanatként kell számon tartanunk, amikor Magyarország lakossága nemzeti egységbe tömörült. Szorosabban a magyar történelem számára tehát ez a két hét annak a heroikus kísérletnek volt az ideje, amelyben a társadalom döntő többsége a szovjet megszállók és hazai kiszolgálóik által 1948-tól egypártrendszerré alakított politikai rend, a szabadságjogok teljes felszámolása ellen felkelt, és megpróbált demokratikus, a legszélesebb néptömegek bázisán kialakított politizálással új irányt szabni a magyar társadalmi fejlődésnek, azaz nem egyszerűen a kommunizmusból akart a 45 előtti világhoz visszatérni.
A másik fontos mozzanat, amelyről szólni szeretnék, 1956 világtörténelmi jelentősége. Miközben óvnék attól, hogy a valóságtól eltávolodó fellengzős, nagy szavakkal beszéljünk a forradalomról, bátran állíthatjuk, hogy nem túlzás a ,,világtörténelmi jelentőségű" kifejezés, azt a történetírás nemzetközi konszenzusa övezi.

Az 1917 óta terjeszkedő kommunista világrend ugyanis ekkor kapta az első olyan kemény csapást, amely a napnál világosabban megmutatta embertelenségét (például a nyugat-európai kommunista elkötelezettségű tömegeknek, akiknek nagy hányada ekkor fordult szembe a Szovjetunióval), s egyben megmutatta azt is, hogy ennek a rendnek csak a fegyverek, az erőszak adja az alapját, társadalmi elfogadottsága a nullával egyenlő. Úgy gondolom, az 1848-as európai forradalmak legfénylőbb csillaga, a márciusi forradalmunk és az azt követő szabadságharc óta nem alakította ilyen nagyszerű módon a világ történelmének folyását Magyarország, mint 1956-ban. És erre, mint amarra, minden megszorítás nélkül büszkék lehetünk. A magyar nemzeti identitásnak ezekre a minden vitán felül álló, az egész civilizált világ javára váló értékekre kell épülnie, nem pedig a nemzeti múlt ezeknél jóval kétségesebb elemeire. S ha ez így lesz, a nemzeti egység újból elérhetővé válik.
S bár a mai napon a forradalom kitörésének napját ünnepeljük, ám a történelmi igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szovjet fegyverek túlereje leverte a magyar forradalmat. 1956 ugyan fordulópontot jelentett a hidegháborúban, ahogy a neves, Amerikában élő magyar történész, John Lukacs írja, de arról is beszámol, mennyire elkeserítette, hogy választott hazája vezetői ,,...fellengzős és öntetszelgő szovjetellenes kijelentéseik dacára valójában megkönnyebbültek, amikor az oroszok újra bevonultak Magyarországra, és elfojtották a felkelést, mert ez jó propagandaanyag volt, és - még lényegesebben - így Európa felosztása változatlan maradt. (Az oroszok, főleg Hruscsov, szintén megkönnyebbültek, hogy az Egyesült Államok nem akarja megváltoztatni Európa felosztását.)" Tudjuk, hogy világpolitikai szempontból tehát a szuezi beavatkozás miatt feláldozták Magyarországot. Íme egy újabb példa arra, hogy a politikai szemlélet milyen életellenes torzulásokra képes.