Kedves
ünneplő
közönség...
Az alábbi gondolatok március 15-én, a görcsönyi kopjafánál tartott
megemlékezésen hangzottak el.
Sz.
Koncz István ünnepi beszéde
...ha hinni lehet az elbeszéléseknek, százötvenkilenc
éve, ebben az órában hajoltak közel egymáshoz a márciusi ifjak,
és fogalmazták meg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ideológiai
lényegét formába öntő tizenkét pontot. Márpedig, igen is lehet
hinni ezeknek az elbeszéléseknek, hisz ennek az időszaknak az
egyik legfőbb hozadéka éppen ez. Ha nem is közvetített a CNN,
órára pontosan tudjuk mégis, hogy mikor mi történt. És nagyjából
azt is sejtjük, mi történhetett volna.
A forradalom a mából nézve számomra olyan, mint nagyapám ráncos,
aszalódott, vérerekkel sűrűn szőtt, öreg, kérges kézfeje, amiben
még a halála előtt is meg tudtam látni a fiatal férfiember erős
kezét, aki addig simogatta nagyanyám örökké fájós fejét, amíg
az világra nem szülte a harmadik gyereket, a legifjabbat, a kicsi
királyfit, aki legyőzte a hétfejű sárkányt, elnyerte valaki fele
királyságát, elvette a jegybéli mátkáját, és még egy fiúk is született.
És ez a fiú itt áll most Önök előtt.
- De vajon merre vannak, hol járnak a több, mint másfélszáz év
előtti forradalom gyermekei, fiai, unokái, dédunokái? - kérdezhetnék
most Önök. Sok évvel ezelőtt, de csak pár esztendővel a rendszerváltás
után, abban a kétes és mindenképpen szomorú dicsőségben lehetett
részem, hogy én készíthettem a halála előtti utolsó interjút a
pécsi Pius templom plébánosával, Baán Endrével. Arról kérdeztem,
vajon hogy érzi magát? Idéztem neki egy akkoriban született verset
is, így szólt:
|
|
Kinőtt a szárnyunk,
ez volt, mit vártunk.
Szabaddá váltunk,
ki szól ránk: meddig szálljunk?
Bár a célt, mit magamban,
itt benn rég elrejtettem,
nem lelem.
Vagyis hogy a változás éveiben azt hittük: most végre eljön a
mi időnk, utóbb meg hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy nem jött
el.
- Mindig a mi időnk van - válaszolta határozottan Baán Endre.
- Csak rajtunk múlik, hogy annak érezzük, hogy azzá tegyük.
Az ilyen alkalmakkor, mint ez a mai is, alig néhányan jövünk össze
a faluból ünnepelni. Csak egy páran hajolunk egymáshoz közel,
hogy magunkban megírjuk a mindenkori ünnep tizenkét pontját, és
emlékezzünk azokra, akik az eredeti tizenkettőt megalkották. Nem
feledve, hogy a mi rendszereinket nem mi rendezzük be, nem mi
osztjuk és vonjuk meg az igazságot, az értékeinket nem mi határozzuk
meg, de magunkban igen.
Ahol ketten beszélnek az én nevemben - mondta közel kétezer éve
Jézus Krisztus -, ott én is jelen vagyok.
Most tehát, amikor páran, néhány perc erejéig a forradalomra és
a szabadságharcra emlékezünk, mi magunk vagyunk annak gyermekei,
fiai, dédunokái.
Kérem szépen, ez egy megváltott világ. Itt, ezek a dolgok már
működnek. Ezzel a felelősséggel térjünk tehát haza, amikor itt
hagyjuk ezt a kis teret. Egy klasszikust idézve búcsúzom:
,, Az éjjel azt álmodtam, hogy nagy eső volt, és mindenki disszidált,
s magával vitte a talpán egész Magyarországot.
Egyedül az én lábam alól nem sikerült kihúzni a talajt. Most ekkora
Magyarország. Tehát vigyázni kell, mert mostantól minden lépésem
hazaárulás. Szerencsére a lábam, talán ijedtségből, de születésemtől:
ebbe a földbe gyökerezett."
|
|
|
Kutyabál
S.Toni Zwack
gyermekverse
Gazdi:
Délután, ha ebem látom,
semmi bajom a világon.
Kutyus:
Hamar lemegy a nap télen,
Addig játszunk künn, a réten.
Gazdi:
Este mesélgetek neki,
Szeme, látom, azt feleli:
Kutyus:
Érdekes a történeted,
csak a csontot el ne feledd
Gazdi:
Nem feledem, csacsi kutyám,
Nekem is ad enni anyám.
Kutyus:
Kár, hogy beköszönt az éjjel,
be kell érnem küszöbével,
Gazdi:
De ha korán szól a vekker,
Iskolába menned sem kell.
Kutyus:
Ám a bálba elballagunk,
Táncot ropunk, jót mulatunk.
Magam
alatt
Simon Gábor
költeménye

|