Egy újabb borúton

Balatonlellén Légli Ottóval beszél-gettem. Jó hangulatban kóstolgattuk borait, és felemlegettünk minden ismerőst. Talán egy falatot jól esett volna enni, de ez csak később jutott eszembe. Búcsúzáskor.

LéJó balatoni emlékei

Akkor Ottó azt mondta, januárban találkozzunk, vár engem a pincéjében, mert a januári fejtéskor a legérdekesebb ízűek a borok. Ki tudja miért, de így van. Akkor aztán eszünk is néhány falatot. Minthogy igen derék ember az Ottó, biztosan a disznóvágás ennek a téli időszaknak az eseménye náluk is. De mit akar az ember a téllel így, benne a nyárban?
Ez a disznóvágásos gondolat mégis egészen felzaklatott. Másnap a zsákomba egy igen szép darab sunkát csomagoltam. A kétéves hátsó sunkából. Zöldpaprikát tettem, de kenyeret, majd - gondoltam - veszek Badacsonyban. Talán lesz. Tehát Hamvas Béla nem szólhatott volna meg, hogy ateista módra élem a világot.
Badacsonyban kikötött a hajó. Innen nem sokat kell gyalogolni, hogy felérjen az ember Laposa Jóska pincéjéhez, a Lugas borozóhoz. Jóska cikkei a Borbarátban nem csak szakmai igényesség színvonalát, hanem borkultúra-történet színvonalát, irodalmi szintet is jelentenek. Túlzás nélkül mondhatom, jó pár könyve közül az egyik, a Pincejárás, olyan alapmű nekem, mint a Biblia. A hazaszeretet, a munka-szeretet, a magyar kultúra bemutatásának egyik gyöngyszeme.
A Szürkebarát, ott a pince előtt kóstolgatva olyan selymes, mint maga a szerelem.

Hogy kicsit kijózanodjon az ember, muszáj kortyolni a Rizlingből. Ma már sok borász állít elő kitűnő rizlinget, gondoljunk Polgár Zolira, vagy a somlóiakra, Téptem egy biling korai szőlőt a lugasból, és felkerekedtem, hogy Szeremley Huba seregélyriasztó - durrogtatásoktól hangos szőlőjéből szemügyre vehessem a panorámában a tündöklő Balatont, a gyönyörű Pannon tájat, és annak ősi bora, a Kéknyelű, hazaszeretetté olvadjon bennem. Persze, Huba valahol Tördemicen szöszmötölt valamit éppen. Így aztán Andrással ültünk ki a teraszra, ahol az elém táruló szépségtől elakadt a lélegzetem is. András hozott kenyeret, frisset, puhát, fehéret, én meg kanyarítottam a bakákat a sunkából. Azt mondja András, hogy kevés a fehér rész rajta. Hát, mert én azt már reggel lefaragtam róla, tudom én is, mi a jó.
Először rizling. Az jól lecsillapítja a lelket, összehoz a környezettel. Pár falat után jöhet a száraz muskotály. Az ember felkiált a meglepetéstől, ami a kóstolásakor éri. Nem ám, mert rossz, hanem mert pont nagyon jó, pont nagyon finom, pont olyan, amilyet el nem tud képzelni az, aki nem hisz istenben. Nagyon kell vigyázni arra, hogy az ember el ne feledkezzen, miért is jött. Mert ennél a bornál bizony le lehetne ragadni...
De én összeszedtem magam, meg aztán András is mondta, vegyem meg mindkét fellelhető palackot a kilencvenkilences Kéknyelűből. Nincs több. Elhordták. Egy okot mondjon nekem valaki, miért nem kellett volna szót fogadnom. Az egyik palackot még ott megvizsgáltuk. Nagy ajándék ez olyannak, mint én. Óvatosan iddogáltunk, mégis az volt az érzésem, túl hirtelen ürült ki a hosszúnyakú.
Lefelé menet még egyszer benéztem a Lugasba. Mintha kisült volna a krumplispogácsa, amit Lívia úgy tud sütni, ahogyan csak szép és nyugodt asszonyok tudnak, akik ismerik is, kinek is lesz az.
A Szürkebarátból egy üveggel magamhoz vettem, barátaimra gondolva. Enélkül az ember haza ne jöjjön onnan!