- Akkor még csodálkoztunk, hogy olvasatlanul dobja ki valamennyit. Kicsit haragudtam is rá, legalább odaadhatta volna, hogy átnézzük. Most meg már én is ott tartok, hogy borsódzik a hátam, amikor látom, hogy már megint tele a postaláda - mesélte az egyik téli estén asztaltársunk.
Természetesen a reklámújságokról, szórólapokról volt szó. Barátunk a nyolcvanas évek elején tett látogatást a nagybátyjánál, és ott már akkoriban nagy divatja volt a kéretlen hirdetési lapoknak. Még szinte vágyódott is utána, sőt, ahogy mesélte, suttyomban néhányat becsempészett útipoggyászába, és itthon büszkén mutogatta, hogy mit tud a Nyugat. Munkatársai elhűlve nézegették a színes, ingyenes nyomtatványokat, és elismerően csettintgettek, hogy ez igen.
- Legszívesebben én is kukába vágnám azonnal mindet - tette hozzá valaki a törzsasztalnál -, de tudom, hogy néhány ember számára ez megélhetést, kereset-kiegészítést jelent. Nem az áru forgalmazóit, hanem a nyomdászokat és a terjesztőket tisztelem meg azzal, hogy beviszem a lakásba, és... - itt valami nagyot szeretett volna mondani bamba tagunk, de bevallotta, hogy elolvasni már ő sem olvassa el, viszont, különösen így télen, tűzgyújtáskor, komoly hasznát veszi.
- Hát, ennyit a megbecsülésről - piszkálódott valaki a törzsasztalnál. A kialakult feszültség enyhítésére ittunk is mindjárt egy Zwack Unicumot.