Vitray
Tamás:
Gardedám
Gardedám ugye a neve annak az idős hölgynek,
aki az ifjú úrilányt bálra, zsúrra, esetleg lovaggal való első
találkozásokra kísérte anno. Aki ügyelt arra, hogy a társadalmi
elvárásoknak megfelelően haladjanak az események hogy minden az
etikettnek megfelelően történjen.
Sorozat
a szerző önéletrajzi írásaiból
Valami ilyen szerepkörben tetszelegtem két éve
a barcelonai úszó-világbajnokságon. Önként vállaltam, nem panaszkodhatom,
de azért megvallom, nem okozott tiszta örömöt. Az ifjú és tehetséges
kollégát akartam bevezetni egy ilyen nagy világverseny televíziós
közvetítéseinek műhelytitkaiba, éppen úgy, mint ahogy egykoron
két, ma már jól ismert kollégával tehettem. Hála Istennek, eléggé
gyorsan kiderült, hogy az ifjú ember ,,önjáró", nem kell
mellé szárazdajka vagy gardedám, jól megáll a maga lábán egymaga
is. Okafogyott az ottlétem. Elhatároztam, hogy hazajövök íziben.
És akkor akadt dolgom... A kissé laza spanyol szervezés lassan
már lendületbe jött, a riporterállásokhoz meg-megérkeztek a nyomtatott
információk, ám azon az első versenynapon az én ifjú kollégám
egyszer csak feljajdult, hogy nem hozták a hamarosan sorra kerülő
váltódöntő csapatösszeállításait. Csakugyan, vélekedtem, azoknak
már itt kéne lenniük. Leugrom érte a sajtóközpontba, hogy hasznossá
tegyem magam, ha már itt vagyok. Kétemeletnyit le, egy udvaron
át, gyors kutatás, esetleg kis ordibálás, majd vissza. Van itt
feladat!
Futtomban lefelé észrevettem, hogy a lépcsőház mellett egy liftajtó
szerénykedik. Nosza, nyomtam is a hívógombot, kisvártatva két
spanyol kolléga is csatlakozott. Beszálltunk az igencsak szűk
,,dobozba", indítottuk, az indult, és csaknem azonnal meg
is állt különös, kissé félelmetes zúgás kíséretében. És attól
kezdve se té, se tova.
|
|
Kinyitni az ajtót nem lehetett, szellőzőnyílás sehol. Máris meleg
volt. Kint is volt vagy harmincöt fok. Mind a hárman nyomogattuk,
próbálgattuk a gombokat. Semmi. Illetve a vészcsengő működött.
Azon én dolgoztam. Tititi-tátátá-tititi, vagyis S.O.S., ahogy
cserkészkoromban tanultam. A két spanyol legyintett, úgysem hallja
meg senki, hisz zajlik a verseny, meg aztán aki ismeri az újságíró-népet,
tudja, hogy ha hallja is, érti is, azt mondja: majd valaki intézkedik.
Mindhármunkra egyszerre zuhant a felismerés: ez nem vicces. Itt
órákig bennmaradhatunk, márpedig máris fogytán a levegő. Dörömbölni
kezdtem a fém oldalfalon. A spanyolok már nem legyintettek, csak
a szemükből láttam, tán abba is hagyhatnám. Helyette kezdték magukat
legyezgetni. Én meg féltem. És lepleztem a pánikomat. Meg az jutott
eszembe, hogy minek is kellett saját fontosságom tudatában eljönnöm
Barcelonába? Meg, hogy mit nyüzsgök én folyton? Meg egyáltalán,
mi a fenének éppen én akartam felhozni azt a rohadt váltó-összeállítást?
Miért kell nekem mindig ,,önmegbízott honmentőnek" lennem?
Eléggé megmosolyogtató lesz a halálhírem: ,,Liftben lelte halálát
a sportriporter tévés!" Nem volt kedvem kacagni... A két
spanyol sem volt boldog. Újra vadul nekiestem a fémfalnak. Szelíd
érintést éreztem a vállamon. Egyik sorstársam mutatta kezében
a mobiltelefonját.
A dolgok gyors fordulatot vettek. A mobilos beszélt valakivel,
végül újabb végtelen percek múlva a lift elindult lassan lefelé.
Döbbenetes tapasztalás volt: milyen irtózatosan egyszerű az a
kis lépés az életből kifelé, milyen rémisztően keskeny a mezsgye
a létezés és a túlsó oldal között! Csak a váltók összeállítása
hiányozzon... Például...
Mégsem jöttem hiába Barcelonába.
|
|
|
A'
la Bamba
...tehát bamba módra olykor reklámot is néz az ember a tévében - kikerülhetetlen.
Sajnos, a folyamat nincs mellékhatások nélkül: a hirdetések lerakódnak
az emberben, mint a csontokban a mész.
A legkedvesebb kis filmem az, amelyben egy szentori hang rádörög a nézőre:
látott-e már mit tudom én milyen törzsbeli indián asszonyt, akit hőhullámok
gyötörnek? Na most, végül is jó a kérdés, Európának ezen a felén helyes,
ha tisztázzuk az ilyen súlyos problémákat, csak így menthetjük át magunkat
a jövendő századokba.
Mert, ugye, mi a helyzet? Ül az ember békésen a televízió előtt, a megvakult
láda drámai történetet sugároz, egy apa és néhány orvos harcol valaki
életéért, az apaság a történet szem-pontjából mindegy is, csak azért
van beleszőve, hogy érthetők legyenek a jól fölépített konfliktusok,
szóval megy a harc, de hisz nincs elég oxigénünk, jajdul föl
az altató orvos, snitt, jönnek a reklámok.
Az ember a sörös pohár után nyúl, és akkor az a mély hang... A kérdés
jogos, kitekintünk az ablakon, hátha épp erre tartanának a nem tudom
milyen indián törzs tagjai, és igen, ezt a mázlit, épp az erkély alatt
visz el az útjuk! Jó sokan vannak, valószínűleg a sellyei park érdekli
őket, mint idegenforgalmi látványosság. Óhatatlanul is az asszonyokat
keresi a tekintet, akad egészen fiatal, hamvas, de még fiatalos is,
hopp, ott jön néhány koraközépkorú! Nem látni rajtuk, hogy hőhullámok
gyötörnék őket.
Térnék vissza a tévéhez, de közben leszaladt a reklám, soha nem fogom
megtudni, mit kellett volna tennem. Pedig valóban, ma sem láttam, nem
tudom, milyen törzsbeli etc. Milyen megalázó!
Anton Szvick
|