Ám talán épp akkor közelítünk jobban az igazsághoz,
ha nem az intézményesített politikai beállítottságuk felől vesszük
számba a forradalom aktív tömegeit, hanem ha megpróbáljuk felidézni
a társadalom legkülönbözőbb rétegeit, csoportjait, amelyek egyszerre
és közösen lázadtak fel a Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Péter Gábor
és mások által megszemélyesített totális terror és rettegés rendszere
ellen: a kezdeményező egyetemi diákság és tanáraik, valamint más
értelmiségiek, írástudók mellett a gyári munkásság legszélesebb
rétegei, akik munkástanácsokba tömörülve valódi önigazgatást követeltek,
valamint a legkülönfélébb alkalmazottak egészen a vidéki Magyarország
forradalmi bizottságaiban tevékenykedő embereiig és a budapesti
felkelőket élelemmel ellátó, a kolhozrendszerbe erőszakkal kényszerített,
és azt azonnal felszámoló parasztságig, a magyar katonaságig -
kamaszoktól öregekig mindenki megtalálható köztük. Ha pedig a
társadalom teljes keresztmetszete megjelenik a forradalom oldalán,
akkor 1956-ot azon ritka huszadik századi történelmi pillanatként
kell számon tartanunk, amikor Magyarország lakossága nemzeti egységbe
tömörült. Szorosabban a magyar történelem számára tehát ez a két
hét annak a heroikus kísérletnek volt az ideje, amelyben a társadalom
döntő többsége a szovjet megszállók és hazai kiszolgálóik által
1948-tól egypártrendszerré alakított politikai rend, a szabadságjogok
teljes felszámolása ellen felkelt, és megpróbált demokratikus,
a legszélesebb néptömegek bázisán kialakított politizálással új
irányt szabni a magyar társadalmi fejlődésnek, azaz nem egyszerűen
a kommunizmusból akart a 45 előtti világhoz visszatérni.
A másik fontos mozzanat, amelyről szólni szeretnék, 1956 világtörténelmi
jelentősége. Miközben óvnék attól, hogy a valóságtól eltávolodó
fellengzős, nagy szavakkal beszéljünk a forradalomról, bátran
állíthatjuk, hogy nem túlzás a ,,világtörténelmi jelentőségű"
kifejezés, azt a történetírás nemzetközi konszenzusa övezi.
|
|
Az 1917 óta terjeszkedő kommunista világrend ugyanis ekkor kapta
az első olyan kemény csapást, amely a napnál világosabban megmutatta
embertelenségét (például a nyugat-európai kommunista elkötelezettségű
tömegeknek, akiknek nagy hányada ekkor fordult szembe a Szovjetunióval),
s egyben megmutatta azt is, hogy ennek a rendnek csak a fegyverek,
az erőszak adja az alapját, társadalmi elfogadottsága a nullával
egyenlő. Úgy gondolom, az 1848-as európai forradalmak legfénylőbb
csillaga, a márciusi forradalmunk és az azt követő szabadságharc
óta nem alakította ilyen nagyszerű módon a világ történelmének
folyását Magyarország, mint 1956-ban. És erre, mint amarra, minden
megszorítás nélkül büszkék lehetünk. A magyar nemzeti identitásnak
ezekre a minden vitán felül álló, az egész civilizált világ javára
váló értékekre kell épülnie, nem pedig a nemzeti múlt ezeknél
jóval kétségesebb elemeire. S ha ez így lesz, a nemzeti egység
újból elérhetővé válik.
S bár a mai napon a forradalom kitörésének napját ünnepeljük,
ám a történelmi igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szovjet
fegyverek túlereje leverte a magyar forradalmat. 1956 ugyan fordulópontot
jelentett a hidegháborúban, ahogy a neves, Amerikában élő magyar
történész, John Lukacs írja, de arról is beszámol, mennyire elkeserítette,
hogy választott hazája vezetői ,,...fellengzős és öntetszelgő
szovjetellenes kijelentéseik dacára valójában megkönnyebbültek,
amikor az oroszok újra bevonultak Magyarországra, és elfojtották
a felkelést, mert ez jó propagandaanyag volt, és - még lényegesebben
- így Európa felosztása változatlan maradt. (Az oroszok, főleg
Hruscsov, szintén megkönnyebbültek, hogy az Egyesült Államok nem
akarja megváltoztatni Európa felosztását.)" Tudjuk, hogy
világpolitikai szempontból tehát a szuezi beavatkozás miatt feláldozták
Magyarországot. Íme egy újabb példa arra, hogy a politikai szemlélet
milyen életellenes torzulásokra képes.
|
|
|
És
most, hogy a forradalom általános történelmi jelentőségét méltattuk, ez
ünnepi alkalommal se feledkezzünk meg az áldozatokról, a neves és névtelen
halottakról, a bírósági pereknek álcázott színjátékokban meggyilkoltakról,
a börtönt szenvedőkről, a meghurcoltakról, megfigyeltekről és emigrálókról.
Végül engedjék meg, hogy szakmámhoz híven azt javasoljam, olvassunk minél
több magyar írót, költőt a korról. A legigazibban mégiscsak Illyés Gyula
Egy mondat a zsarnokságról című verse képes tolmácsolni, milyen volt a
totális rettegés légköre az ötvenes években. Vagy ott van Faludy György
eleven életrajzi emlékezése, a Pokolbéli víg napjaim arról, hogyan került
a recski táborba. Vagy Nádas Péter nagyformátumú regényeit, az Emlékiratok
könyvét, amely még a cenzúra viszonyai közt jelent meg, de máig talán
a legfontosabb irodalmi emlékműve a forradalomnak, illetve a Párhuzamos
történetek című trilógiáját, amely más egyebek mellett a forradalom leverése
utáni Budapestet a magyar irodalomban példátlanul sötét tónusban, a legmélyebb
depresszióban ábrázolja. A sort hosszan lehetne folytatni. És persze kíváncsian
várom, ahogy bizonyára önök is, azokat a könyveket és filmeket, amelyek
az évforduló kapcsán vagy a későbbiekben születnek majd a forradalomról.
Mert a jó alkotások vagy éppen mesterművek mindig képesek arra, hogy a
valóságból kiindulva, de abból látomásszerűen saját világot teremtve,
mégis igaz módon, a politikai beszédnél igazabban szóljanak az életről,
a halálról, világrengető eseményekről és az azok közben is zajló mindennapokról,
anélkül, hogy megrendítő erejük a gyűlöletet szolgálná. Az ezekben rejlő
erő az emlékezést tartja életben minden másnál hatékonyabban akkor is,
amikor élő tanú már nem tud szólni 1956 magyar forradalmáról. |