- Végre megmozdult a súly! - újságolta egyik este barátunk a törzsasztalnál. Ez a mondat a tavaszi méregtelenítés jegyében fogant, némelyikünkre ráijesztett az orvos, némelyikünk magától próbált leadni pár kilót, bizonyos kor fölött az ember kénytelen lépéseket tenni a megmaradt egészségéért...
Épp csak az derült ki lassan, gyanúsan lassan lassan, hogy asztaltársunknál miféle változás következett be. Amikor az előbb idézett mondat elhangzott, szegény már hónapok óta kínlódott, és a mérleg továbbra is, konok következetességgel kilencvenhat kilót mutatott. Pedig állítólag minden fortélyt bevetett. Olykor mozgott (ezt találtuk a legmeglepőbbnek), néhányszor elhagyta a vacsorát, hanyagolta a sereket, vékonyabb szelet kenyereket kanyarított az ebéd mellé, nem fogyasztott tejszínhabot. Végül persze bevallotta, hogy nem lefelé, hanem fölfelé mozdult a súly, pontosabban a testtömeg, és elérte az egy métermázsát.
Mi tagadás, magunk is láttuk, hogy szépen kigömbölyödött. Udvarias társaság lévén mégis vigasztalni próbáltuk, mondván: azért már látszik valami, tartson még ki egy kicsit, menni fog a dolog.
- Csak ha negyven kilót tudnék fogyni - sóhajtott -, már sokkal könnyebben érezném magam.
Mivel zárhattuk volna a beszélgetést? Kértünk vendéglős barátunktól egy-egy Zwack Unicumot, mert az még böjtös időben is gyógyír testnek-léleknek.