Vitray Tamás:
Amatőr fénykép
Ennek bizony éppen most negyvenhét éve. Hőség volt, nem úgy, mint az idei nyáron... Tele voltam boldog várakozással, de egyáltalán nem azért... Jószerével föl sem fogtam, hogy a televízióban fogok szerepelni.

Sorozat a szerző önéletrajzi írásaiból

Az esemény tartott izgalomban: a teljesnek mondható amerikai atlétaválogatott itt, a Népstadionban! A feladat rádiós része sem okozott nagyobb gondot, tudtam, hogy ilyen ,,alanyokkal" nem lesz nagy próbatétel jó riportot készítenem.
Hanem a nevek! A világcsúcstartó, nagy sztárok: Glenn Davis, Rafer Johnson, Earlene Brown! A korabeli atlétika legfényesebb csillagai.
A tévések felkérése nem is nagyon foglalkoztatott. Jól van, majd megszervezem, gondoltam. Ha nem hívnak fel, hogy készítsek nekik interjúkat, azt sem tudom, hogy már nálunk is próbálkoznak ezzel a dologgal: tévé. Így legalább majd közelről látom, mi ez az egész.
Mégis, már kifejezetten lámpalázasan mentem ki a margitszigeti Nagyszállóba, hogy az aznap esti angol nyelvű adásba néhány interjút készítsek. Ahogy illik, először a vezetőjüktől kértem engedélyt. Dan Ferris, ezüsthajú, végtelenül kedves úriember készséges volt. Persze, persze, bárkivel, bármit. Majd segít is elém terelni őket. Hozta is mindent egymás után, olyanokat is, akik csak két évvel később, a római olimpián lettek világsztárrá. Bájos buzgalma juttatta eszembe a tévét is, meg is kértem, hogy másnap, a versenyen álljon ő is rendelkezésemre, továbbá, hogy két nagy csillagot is ,,szervezzen" nekem. Iziben meg is tette: Rafer Johnson, a csodás tízpróbázó (két év múlva Róma olimpiai bajnoka) továbbá Earlene Brown, a kétszeres életnagyságú csoki súlylökő hölgy azonnal ráállt.

Visszatérve a Rádióba, ujjongva újságoltam, milyen kedvesek voltak hozzám az amik, de a tévéről nem beszéltem, minek hallgassam, amint ajkbiggyesztve mondanák, ugyan, minek az neked? Engem minden érdekelt, ami magyarul és nem angolul szólt, továbbá nem olyan bizonytalan hallgatósághoz, mint a mi angol nyelvű adásunké.
Másnap, augusztus 5-én korán kinn voltam a Népstadionban, és kerestem a díszpáholy előtt letett nagy ,,fényképezőgép" mellett egy bizonyos Radnai Jánost, aki telefonon korábban felkért. A kamaszos külsejű tévés sportfőnök nem sokat magyarázott: megmutatta a kamerát meg hogy hova álljak majd az alanyokkal, és hogy mikor kerülök majd egy-egy beszélgetéssel sorra. A verseny megkezdődött, én is munkához láttam. Estére tizenöt percet kellett felvennem angolul. Majdnem elfelejtettem, hogy nekem a tévével is randevúm van. Amikor odaértem, Dan Ferris már ott volt. Nem sok időm maradt, máris kamera elé kellett állni. Intettek, és én, ahogy a rádióban szoktam (igaz, ott angolul), így kezdtem:
- Kedves hallgatóink!
Kinek jutott eszébe, hogy itt láthatnak is...
Amennyire emlékszem, nem volt túl izgalmas beszélgetés. És nem Mr. Ferris miatt. Mutatták, hogy még egy percem van a következő versenyszám indulásáig, fejezzem be. Meg is tettem, nem sejtve, hogy evvel a befejezéssel éppen, hogy megkezdtem, amit a rákövetkező negyvenhat évben örömben-bánatban, el nem múló szerelemmel csináltam.
A tárcámban egy gyengécske amatőr fényképet hordok, amit egy korabeli néző küldött el nekem akkortájt. Egy ezüstös hajú öregúr és kihajtott, fehér ingben dús, barna üstökű legény áll egy állványos mikrofon mögött. Alighanem interjú készül...