Kedves
ünneplő
közönség...
Az alábbi gondolatok március 15-én, a görcsönyi kopjafánál tartott megemlékezésen hangzottak el.

Sz. Koncz István ünnepi beszéde

...ha hinni lehet az elbeszéléseknek, százötvenkilenc éve, ebben az órában hajoltak közel egymáshoz a márciusi ifjak, és fogalmazták meg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ideológiai lényegét formába öntő tizenkét pontot. Márpedig, igen is lehet hinni ezeknek az elbeszéléseknek, hisz ennek az időszaknak az egyik legfőbb hozadéka éppen ez. Ha nem is közvetített a CNN, órára pontosan tudjuk mégis, hogy mikor mi történt. És nagyjából azt is sejtjük, mi történhetett volna.
A forradalom a mából nézve számomra olyan, mint nagyapám ráncos, aszalódott, vérerekkel sűrűn szőtt, öreg, kérges kézfeje, amiben még a halála előtt is meg tudtam látni a fiatal férfiember erős kezét, aki addig simogatta nagyanyám örökké fájós fejét, amíg az világra nem szülte a harmadik gyereket, a legifjabbat, a kicsi királyfit, aki legyőzte a hétfejű sárkányt, elnyerte valaki fele királyságát, elvette a jegybéli mátkáját, és még egy fiúk is született. És ez a fiú itt áll most Önök előtt.
- De vajon merre vannak, hol járnak a több, mint másfélszáz év előtti forradalom gyermekei, fiai, unokái, dédunokái? - kérdezhetnék most Önök. Sok évvel ezelőtt, de csak pár esztendővel a rendszerváltás után, abban a kétes és mindenképpen szomorú dicsőségben lehetett részem, hogy én készíthettem a halála előtti utolsó interjút a pécsi Pius templom plébánosával, Baán Endrével. Arról kérdeztem, vajon hogy érzi magát? Idéztem neki egy akkoriban született verset is, így szólt:

Kinőtt a szárnyunk,
ez volt, mit vártunk.
Szabaddá váltunk,
ki szól ránk: meddig szálljunk?
Bár a célt, mit magamban,
itt benn rég elrejtettem,
nem lelem.
Vagyis hogy a változás éveiben azt hittük: most végre eljön a mi időnk, utóbb meg hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy nem jött el.
- Mindig a mi időnk van - válaszolta határozottan Baán Endre. - Csak rajtunk múlik, hogy annak érezzük, hogy azzá tegyük.
Az ilyen alkalmakkor, mint ez a mai is, alig néhányan jövünk össze a faluból ünnepelni. Csak egy páran hajolunk egymáshoz közel, hogy magunkban megírjuk a mindenkori ünnep tizenkét pontját, és emlékezzünk azokra, akik az eredeti tizenkettőt megalkották. Nem feledve, hogy a mi rendszereinket nem mi rendezzük be, nem mi osztjuk és vonjuk meg az igazságot, az értékeinket nem mi határozzuk meg, de magunkban igen.
Ahol ketten beszélnek az én nevemben - mondta közel kétezer éve Jézus Krisztus -, ott én is jelen vagyok.
Most tehát, amikor páran, néhány perc erejéig a forradalomra és a szabadságharcra emlékezünk, mi magunk vagyunk annak gyermekei, fiai, dédunokái.
Kérem szépen, ez egy megváltott világ. Itt, ezek a dolgok már működnek. Ezzel a felelősséggel térjünk tehát haza, amikor itt hagyjuk ezt a kis teret. Egy klasszikust idézve búcsúzom:
,, Az éjjel azt álmodtam, hogy nagy eső volt, és mindenki disszidált, s magával vitte a talpán egész Magyarországot.
Egyedül az én lábam alól nem sikerült kihúzni a talajt. Most ekkora Magyarország. Tehát vigyázni kell, mert mostantól minden lépésem hazaárulás. Szerencsére a lábam, talán ijedtségből, de születésemtől:
ebbe a földbe gyökerezett."