Tudjuk, soha nem jövünk rá, de azért érdemes időnként eltöp-rengeni a ser-rejtélyen. Valószínűleg kozmikus folyamatokról van szó, amikor végigzubog bennünk az ital, de a tudomány mai állása kevés e folyamat elfogadható elemzésére. Próbáljunk azért megállapítani egy-két törvényszerűséget. Például nem mindegy, hogy hol sörözünk. Nem véletlen az sem, hogy a kultúrtörténet miért és hogyan tart emlékezetében neves sörözőket.

Dr. Seregélyesi János sör-
és kultúrtörténeti kalandozásai

Induljunk most el régi, híres sörözők irányába.
Pesti sörözők, sör, kifli és virsli illatú nyomába.
A múlt század egyik leghíresebb sörözője volt az úgynevezett Kis Piszkos. Valahol a mai Erzsébet híd pesti oldalán kell elképzelnünk.

(A híd építésekor és az ezzel kapcsolatos városrendezéskor ezen a tájon számos vendéglő tűnt el, így odaveszett például a Csiga, Vörösmarty kedves vendéglője is.)
Viszont a Kis Piszkosban mérték a legjobb sört. Minden reggel új csapolás volt, a sört pedig füles poharakban szolgálták föl. Miért? Hogy ne fázzon át a vendég keze a hűvös sertől. (Mc'Donald úr, és összes kedves reklám és PR-osa, jut nektek az életben eszetekbe ilyen finom ötlet?) A berendezés hosszú, súlyos tölgyfa asztalokból és székekből állott.
És voltak sörkorcsolyák.
Bizony, érdemes elidőzni a táplálkozás-történet nagy ötletei mellett. A tisztességes sörkorcsolya valami finom, szellemes, előzékeny kiegészítő étek. Nem kíván lebeszélni minket az ebédről vagy vacsoráról.
De azért segítségünkre siet, nehogy idő előtt fejünkbe szálljon az ital, vagy mardossa gyomornedveinket az éhség.
Nahát ez az, ami szinte hiányzik a mai - még oly jó - sörözőinkből is.
A legegyszerűbb és legtermészetesebb sörkorcsolya a friss, ropogós sóskifli.
(Augusztusban folytatjuk)