Ádvent

A falu történetében benne él minden ember, aki valaha megfordult benne. Hozzá tartoznak mindazok, akiket elhurcoltak, és azok, akiket betelepítettek. És ebben a történetben ott áll valahol apám is, hóna alatt egy hatalmas dinnyével. Vagy a kezében a táskájával: hazafelé lépked a vállalatától. Ezeket a képeket tudtam róla.

S.Toni Zwack ünnepi gondolatai

Ámde nemrégiben elvitt valahová, ahol azelőtt sosem jártunk együtt. Nem tudom, mihez hasonlíthatnám a helyet, olyan volt, mint egy kőkalitka. A rácsokat nem lehetett látni: lobogó, fehér vászonfüggöny fedte valamennyit. A kalitka közepén ellenben ott ült egy gyönyörű kőmadár.
- Itt érzem magam a legszabadabbnak - ölelt át apám. Furcsán szállt a fény. Tudtam, hogy a madár bármikor fölröppenhet, és úgy tetszett, hogy a fehér függönyöktől egyenes út vezet Istenig.
- Hanem, ezt az életet elrontottuk - gondoltam azon a magányos, téli vasárnapon. Aznap valahogy minden túl sok volt, és túl nagyra nőtt.
A csónakok előző este elvitték a gyerekkoromat. Napközben még megszámoltam valamennyit, de aztán sötétedni kezdett, eljött az alkonyat, és a kastélypark alatt, ahol a patak összeért az éjszakával, a látóhatár elnyelte azt a néhány ladikot. Mellettem nem maradt egyéb, mint a felnőttek nehéz gonddal rakott hajója. Az idő pedig szorított, de úgy, mint valami szűkre szabott, kegyetlen rabruha. A távoli pontot bámultam, amely meglopott, és tudtam, hogy már nem lesz legközelebb. Az én Titanicom ellen az volt a jéghegy. A falu egy darabig neszezett még, aztán nyugovóra tért. Hullott a hó. Az utolsó adventi hó.
Másnap a Nap ébresztett. Egészen érthetetlen volt: mintha besütött volna a gondolataim közé. Nem bántottak többé a múlt helyre nem hozható hibái és meg nem bosszult sérelmei sem.
Az élet egy pillanatra elegendő célnak látszott ahhoz, hogy éljek.