Vitray
Tamás:
Eset
Hiába bizonygatom, hogy az emberrel nem esnek meg vidám, mulatságos
esetek csupán azért, mert az egy év végi lapszámba jól beleillik
- nem hiszi el a szerkesztő.
Sorozat
a szerző önéletrajzi írásaiból
Úgy véli, hogy a magamfajta
tévériporterrel - vagy minek tiszteljem azt a tévés formát, ami
vagyok, vagy inkább már csak voltam - nap mint nap mókásabbnál
mókásabb dolgok történnek. Pedig a valóság az, hogy sokkalta inkább
kerülök bosszantó, nem egyszer dühítő szituációkba, és legfeljebb
utóbb, és mások számára mulatságos, vagy nevetséges az ügy. Amikor
meg kell írni, persze, hogy nemigen jut eszembe, hiszen nem én
nevettem rajta, hanem rajtam nevettek miatta.
Kisebbik fiam ma sem éppen óriási termet - ez az engem ismerőknek
aligha meglepetés. Amikor ez az eset megtörtént, éppen csak mogyorónyi
méretű volt, tán tíz éves, és még szőkébb, mint most. Bátyja,
Tomi már nyugodtan egyedül hagyható, de egyedül, és nem vele,
így azután amikor az édesanyjuk szanatóriumba került, nekem meg
Münchenbe kellett utaznom a jégkorong-világbajnok-ságra, bizony,
főtt a fejem, hogy mitévő legyek? mit volt mit tenni, úgy döntöttem,
hogy magammal viszem. Téli szünete volt az iskolában, kiváltottam
hát az útleve-lét. Tény, hogy nagyon értett a sporthoz, mindent
megnézett a tévében, velem is ki-kijárogatott mérkőzésekre, a
jéghokit pedig különösen kedvelte, ezért igencsak boldog volt
az ifiúr. Nem mondom, elég nehéz volt megindokolni, hogy szolgálati
útra miért viszem magammal serdületlen gyermekemet, de végül is
sikerült: megkapta a passzust.
Persze, ezzel a probléma csak részben oldódott meg, hiszen ha
én naphosszat, illetve napi öt-hat órán át kint vagyok a müncheni
csarnokban, Péter egyedül marad a vadidegen szállóban. Meg aztán
kegyetlenség lett volna nem elvinni a meccsekre,
|
|
ahol szemtől-szemben láthatta végre a legjobbakat, akiket a
tévéből olyan jól ismert. Egyszóval: a Magyar Televízió nevében
őt is akkreditáltattuk, tehát Herr Péter Vitray és Herr Tamás
Vitray került a kommentátorok listájára.
Megérkeztünk, és gyorsan ki-mentünk felvenni a hivatalos papír-jainkat.
Pétert azonnal félreállították, velem pedig közölték, hogy rokonok
számára nem adnak akkreditációt, még ha felnőttről lenne szó,
akkor sem, hát még gyereknek! Elmagyaráztam, hogy az édesanyja
beteg, otthon nem hagyhattam, itt meg nem maradhat a szállóban,
különben is: segít nekem, ért hozzá... Rojtosra beszéltem a számat,
mindhiába. Üvöltözni kezdtem, de ezzel csak végleg elmérgesítettem
a helyzetet. Vegyem meg a jegyeket, üljön a tribünön, majd a meccsek
után egy megbeszélt helyen találkozzunk - hangzott német alapossággal
a javaslatuk. No, nem részletezem, dührohamom csúcspontján megjelent
régi riporter-kollégám, Heinz Maegerlein, akinek elsírtam-zokogtam
a helyzetemet, és Herr Péter Vitray megkapta a fényképes igazolványát
- ő is kommentátor lett. A mérkőzéssorozat harmadik napjára már
kihamvadt a szenzáció is, amelyet a parányi szőke sportriporter
keltett, és mert folyton őt szalajtottam a sajtóközpontba a különböző
kiadványokért, eredmény-listákért, ott is megismerték, ő pedig
- így van ez a gyerekeknél - egyáltalán nem tekintette rendkívülinek
a helyzetet. Valóban sokat segített, sőt, előfordult, hogy súgott
is, ha egyik-másik játékost nem ismertem fel azonnal a meccs hevében.
Atyai szívem dagadozott a büszkeségtől, hogy lám, ez a pöttöm
szöszi milyen helyes és ügyes. Szóval, a gyermek zseniális, de
hisz nem is csoda... Aztán a büszkeségem némi rideg felismerésnek
kellett helyet adjon, meglátva majdani jövőmet, öreg napjaimat
illetően, amidőn egy napon magam mentem anyagért a sajtóirodába.
A csinos hostess lányka kételkedve mért végig, miközben erősen
habozva nyújtotta át a papírt: ,,Biztos, hogy ön a magyar kommentátor,
Herr Péter Vitray segítője?"
|
|
|
A'
la Bamba
...tehát bambán visszaemlék-szem, hogy nagyapám ezt mondta egyszer:
- Megfogtam az Isten lábát - és megmutatta a nádat, amit a homokbányából
hozott. Elvonult a szobába, és a nádból sípot faragott a klarinétjához.
December 24-e volt, és hó is éppen. Nagyapámnak B-klarinétja volt. Tárogatót
szeretett volna mindig, csak valahogy nem jutott hozzá sose.
Estefelé mindenki fáradt volt. A férfiak a ház körül nyargalásztak naphosszat,
az asszonyok szemét a gőz lúgozta fakóra. Csak a nagyapám volt élénk.
Egymáshoz csusszantotta a bakancsait:
- Kis műsort adok - közölte -, ráadás is lesz! - és megszólalt, hogy:
Dicsőség mennyben az Istennek! De mintha valami baj lett volna vele.
A dallam olykor messzire úszott, fölötte pedig idegesen billegett a
nagyapám tömött bajusza. Aztán egyszeriben elszabadultak a hangok, és
a klarinétból a tömés közben mellényelő liba mérges gágogása harsant
föl. Egyedül én nevettem. Vacsoránál nagyapám maga mellé ültetett, és
elkezdte mesélni az életét olyan mélyről, ahonnan nem is ismerhettem.
Elmesélte azt is: hányszor gondolta, hogy végre megfogta az Isten lábát.
- Legalább ez a síp jól szólhatott volna - hunyorgott végül. A héten
fölháborodottan hívott föl a barátom. Kérte, nézzem meg: a város fölött
valaki megcsonkította a Korpuszt, és ráírta a feszületre:
- Megfogtam az Isten lábát, és letörött.
Megnéztem, de nem mertem megmondani neki, hogy a nagyapám volt
(Elhangzik a kistérségi karácsony műsorában, Pécsett,
december 15-én. Elmondja: Helyey László)
|