Sok évvel ezelőtt Mezei András Mindenki megégetheti magát címmel egy egészségügyi ,,látlelet" kapcsán ellenfelekről és szövetségesekről adott képet. Ahogy a fülszövegben is jelezte: nehéz emberek egyenlőtlen, mégis felemelő, hitet adó, örök küzdelméről. A küzdelem tényleg örök: legalábbis ez a benyomás alakulhatott ki az utóbbi hetekben az RTL Klub és a TV3 nézőiben, akik bizonyos pillanatokban a reménység -tudatosan térek el az eredetitől - alig néhány fokát is veszni látták. Ez alkalomból közöljük a neves szerző írását. Tudjuk, értelmetlenség egy községi lap hasábjain üzenni akár az Egészségügyi Tudományos Tanácsnak, így Karinthyval csak azt kérjük: ide ne lőjenek! Itt emberek vannak. És szenvednek néha.

Vitray Tamás vitacikke

Szorongva vizsgálódom... Roppant hatalom a nyilvánosság, amit a televízió jelent. Nyomasztóan érzem, és egyre nyomasztóbban, ahogy az évek múlnak felettem. Talán megkíséreltem én megmutatni a sorscsapástól, betegségtől végletes hátrányba sodort embert, amint megküzd sorsával, és ,,egy fedél alatt él" a betegséggel nyomorúsággal. Sőt, győzedelmeskedik is felette! Talán - nem: egészen bizonyosan - volt is hatása, hisz a ,,többiek", a nézők megértették és segítettek is. De ez lenne csak a lehetőség, ez lenne csak a dolgunk?! ,,Vétek" csakugyan, ha azonnal és a teljes nyilvánosság előtt szólunk a legkisebb reményről is, mielőtt a sajnos köztünk dúló kényelem, hiúság, önös érdek ki nem oltja, torkon nem ragadja? Bűn, ha mindenki szeme láttára, füle hallatára kell az avatott

Csakugyan nagyobb kárt okozunk-e avval, ha a felkeltett remény nyomán, mindenki előtt nyíltan, bizonyíthatóan kell felhozni az ellenérveket? Ha vannak!
Szorongva vizsgálódom: mi az, ami feljogosít, és mi az, ami kötelez? Tudományos felkészültség, szakértelem, a meglévő ismeretek birtoklása feljogosít-e arra, hogy ne nézzek távolabbra, hogy ne vállaljam a bátrabb gondolkodás kockázatát? És kötelez-e a még nem magyarázható, a teljes tagadásra? Feljogosít-e arra, hogy minden új gondolaton, eredeti közelítésmódon számon kérjem a szakosított képesítést? Kötelez-e arra, hogy a tudomány tekintélyével és teljes ornátusában maradjak helyben? Közben eszembe jut újra egy orvos, aki a tébolyig hajtogatta, hogy a boncasztaltól csak fertőtlenítős kézmosás után lépjenek a szülőszobába kartársai...
Szorongva vizsgálódom: és engem, ebben az előzmény nélkül álló televízióban, mire jogosít fel a hatalmas nyilvánosság és a nyilvánosság hatalma? Ébresszek-e reményeket még akkor is, ha utóbb hiúnak bizonyulnak, attól a kötelezettségtől vezéreltetve, hogy másként esetleg meg se valósulnának, elsüllyednének?! Jogom van-e beszélni arról, ami még egy kicsit a jövő, vagy kötelező-e, hogy már csak a jóváhagyott múltnak adjunk nyilvánosságot?
Közben eszembe jut kiváló beszélgetőtársam, aki azt mondta: ,,Azért még senkit nem büntettek meg, hogy nem csinált semmit, de ha a cselekvő ember egyszer is tévedni mer...!"
Jog-e, vagy kockázat a kötelesség?
A ,,hites tudós" persze óvatosabb, hisz a hitelét vesztheti, ám mit veszíthet a magamfajta ,,tömegkommunikátor"? Tán a hitét...? Ugyan...!