Vitray
Tamás:
Kijött
hozzám a két fiam
Sorozat
a szerző önéletrajzi írásaiból
Kijött hozzám a két fiam. Ki, mert Budapesten
kívül lakom. Eléggé ritka esemény, főleg az idősebbik esetében,
egyrészt, mert ő is ,,kinn" lakik, csak a Duna másik partján,
másrészt, mert családos, van gondja-baja elég. csak úgy, látogatni
ritkán van ideje. Nem titok: negyvenéves az egyik, harminchét
a másik. Vagyis azt is mondhatnám, fiatal középkorúak már.
Mondom, az alkalom kivételes, hogy hármasban
vagyunk együtt. Régebben a születésnapom és a Karácsony volt ilyen
alkalom, persze, akkor teljes családi körben, újabban már inkább
csak a karácsonyi első napon látom egyszerre a kettőt. Kicsit
meg is szeppentem, hogy vajon - remélhetőleg, múló - gyengélkedésem
nem komolyabb-e, mint én hiszem, ha egyszer ez a kettő idekinn
termett. Amíg az ebéd készült, társalogtunk. A tévéről, politikáról,
filmekről, elhangzott két-három szőkenő-vicc, amin jót nevettünk.
Azután a családos fiam beszámolt az elsős fiúunoka iskolai eseményeiről.
|
|
Jóllakottan, kissé
elálmosodva ültünk vissza a nappaliba, hogy ott folytassuk, ahol
abbahagytuk. Tévéműsorok, műsorvezetők, kritikusok, nem fizető tévéfőnökök
kerültek újra terítékre, még egy kis politika - amihez egyikünk
sem ért, és nem is érdeklődik iránta -, majd megint egy-két maradék
vicc. Azt hiszem, ekkortájt futott át az agyamon, hogyha egy külső
szemlélő hallgat minket, bizony, elálmélkodhat, milyen unalmas három
pali ez a három Vitray. Meglehet, ezért is javasoltam, hogy menjünk,
járjunk egyet a ,,falumban". Úgyis postára kell adnom tíz-húsz
levelet, válaszul azoknak a nézőknek, akik a múlt havi két, orvosi
eszközről készített műsorom nyomán a cím iránt érdeklődtek.
Gyönyörű, napos, kicsit csípős idő volt. A posta tán egy kilométerre
lehet. Sietség nélkül baktattunk. Én középen. Cseverésztünk. Nem
ismétlem, hogy miről, már kétszer is leírtam. Úgy egy óra alatt
megjártuk a postát. Amikor visszaértünk, a fiúk már szedelődzködtek.
Ritka eset: búcsúzóul megpuszilom őket.
Egy darabig téblábolok a szobában, és megállapítom, hogy együttlétünk
nem fordított sokat a világ sorsán, és ezen el is vigyorodom. Önök
pedig, kedves Olvasóim, joggal kérdhetik, akkor most miért mondtam
el mindezt? Egy Kellér Dezső történettel válaszolok. Egy ismerőse
kérdezi tőle: hány éves is vagy, Dezsőkém?! Hetven, sóhajt Kellér.
Mire a másik: na, azért az öregségnek is megvannak a maga szépségei...
Dezső végigméri: mondj egyet!
Én most mondtam... |
|
|
A'
la Bamba
...vagyis értetlenül szemléli az ember, ahogy az egyik remek ötlet
a másik után vágtat át a fejünk felett. Nem is egészen érthető a különös
sietség, mire megszoknánk az egyik kapitális baromságot, javítanak hamar,
hogy jöhessen a másik.
Ebben az esztendőben a legszörnyűbb számomra mindenképpen a standolásról
hozott törvény lesz, bármi történik is ezután. Nem hiszem, hogy nagyot
tévednék, ha azt állítom: a maga nemében páratlan világcsúcs ez, ilyen
fölöslegességet kieszelni, törvényerőre emelni, végrehajtatni, majd
az Országgyűlés rendkívüli ülésén hatályon kívül helyezni, hát, ez talán
még a Tanácsköztársaság idején hozott általános alkoholtilalomról szóló
rendelkezést is hajazza. Igaz, az a vircsaft is csúfosan megbukott.
Mert ugyebár, mi történt? A vendéglátósoknak - papíron legalábbis -
hitelesített mérő-edénnyel kellett volna ellenőriznie az esti záráskor
megmaradt szeszesitalokat, és az épp aktuális állást följegyezni. A
legnagyobb bajban az egyik budapesti pezsgőbár tulajdonosa lehetett,
aki hétszázötven szortimentet tart készleten. Ezek bő fele a tíz- és
húszezer forint közötti kategóriába esik (ennyi az áruk palackonként).
Na most, ha ő az egy-egy pohár kedvéért kinyitott üvegeket naponta méricskélt
volna, akkor épp a legkisebb forgalmú, de legmagasabb áru italokból
illant volna el a szél. Nem is beszélve a művelet időigényességéről,
hisz mondjuk, csak hétszáz palack áttöltögetése is igénybe vett volna
annyi időt, amennyi zárástól nyitásig nem állt rendelkezésre.
Sebaj, mindez a múlté, várjuk az újabb meglepetéseket.
Vino Sztanck
|