- Nem ön az első, akitől ezt hallom, de annyira rossz ezzel újra szembesülni! Nem csodálom, ha elkeseredett.
- Dehogy vagyok elkeseredett! Csak ezek olyan tények, amelyek az egész pályafutásomat végigkísérték, és végig is kísérik most már. A jazz-ben különösen nehéz a helyzet. Magyarországon körülbelül tíz jó zenész van, és ők állandóan forognak. Nem lehet összetartani egy együttest. Már csak azért sem, mert lassanként a jók sem élnek meg a jazzből, és benne akarnak lenni minden hakniban. Pedig a közönséget nem lehet becsapni. A közönség megérzi, hogy amit mi csinálunk, az nem jam-sassion, hanem komoly produkció, hogy csúnyán fejezzem ki magam, össze van próbálva, hogy eleje, vége, fazonja, és stílusa van. Mint a vonósnégyes. Nézze meg, mennyi ideig kell együtt játszaniuk, hogy tényleg jó legyen, pedig önmagában mindegyik képzett muzsikus. Nálunk ráadásul nagyon kevés az első osztályú zenész. Ragyogó tehetségek persze mindig vannak. Csak hát a pályafutásom alatt én már annyi tehetséget láttam feltűnni, és elkallódni, hogy nem is tudom megmondani. Meggyőződésem, hogy a hangszertudást csak a komolyzene útján lehet elsajátítani. Aki tehetséges, annak még többet kell dolgoznia, még többet kell gyakorolnia, és ami nagyon fontos: még korrektebbnek kell lennie.
- És itt térünk vissza ahhoz a történethez, amivel a beszélgetést kezdtük. Akarja látni az interjút, mielőtt megjelenik?
- Nem, nem!
- Nem fontos önnek, hogy mi jelenik meg?
- Rólam köztudomású, hogy szinte sosem adok interjút. Tehát ha véletlenül mégis, nagyon fontos, hogy mi jelenik meg.
De alapvetően megbízom az emberekben.

Faludi György:
Magam vagyok
A koraősz szomorú híre volt, hogy meghalt a huszadik század második felének legismertebb magyar költője, Faludi György. Szerkesztőségünk egy kevéssé ismert, gyönyörű, öregkori szo-nettjével idézi Olvasóink emlékezetébe a költőfejedelmet.
Üllőd a föld, s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn, az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb,
száz bozótban megszaggatott,
mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

Sütő András:
Anyám könnyű álmot ígér
Hosszantartó, súlyos betegség után elment Sütő András is. Nyolcvanadik életévében, szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Talán legismertebb művének részletével idézzük ide alakját.
Egy napon így szólt anyám:
- Írhatnál rólunk is valami könyvet.
- Nocsak! - néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra:
- Milyen könyv legyen az? Vidám-e, vagy szomorúságos?
- Igaz legyen - mondta.