Plitvicei anziksz

és 20 éve az Unesco védettsége alatt álló rezervátum összesen 16 tóból és megszámlálhatatlan vízesésből áll. Bizonyos fokig épp ezek a vízesések kötik össze a tavakat, és omlanak alá sokszor húsz-harminc méter magasból, persze szüntelenül dübörögve. A két bejárat közül az egyes javasolható. Itt szinte a megérkezés után azonnal a látogató szeme elé tárul az egyik legizgalmasabb, a képeslapokon is legtöbbet szereplő nevezetesség: a 78 méter magas nagy vízesés. Belépőjegyet természetesen váltani kell (az idei szezonban a felnőtteknek 60, a gyermekeknek 40 kunát kellett leszurkolniuk), de a helyi campingben lakók számára az ott töltött éjszaka utáni napra díjmentesen meghosszabbítják a tiketteket.
A látogatást érdemes legalább kétszer huszonnégy órára tervezni. Az első nap az úgynevezett alsó tavakat szokás megtekinteni, itt talán rövidebb az út, de a szintkülönbségek magasabbak. Másnapra maradnak a felső tavak, itt a hosszabb távolságok áthidalását merészen futó, hangulatos

kisbuszok és némán suhanó elektromos hajók segítik.
Az útikönyv szervezett medvenézést ajánl, és fölhívja a figyelmet a tó környékén meghúzódó karsztbarlangokra is. Utóbbiak azonban most nem látogathatók - gyaníthatóan még a háború nyomait viselik.
Ezzel együtt tényleg szinte nem is táj az, amiben a turista fapallókon, hidakon, surrantókon, ösvényeken sétál, hanem paradicsomi kert. A víz tiszta, annyira kristálytiszta, amilyennek már elképzelni is elfelejtettük. Itt vörös, valami kőzettől sötét, amott zöld, nagyon haragos zöld, később viszont nagyon is barátságos, aztán kék, de olyan kék, mint az őszi egek néha. Látni a vízbedőlt fákat, a rengeteg halat, köztük apró pisztrángokat, és közben folyton hallani a morajlást, a zubogást és a csöndet. Igen, minden természet adta hangon és zajon túl mégis: valami megmagyarázhatatlan csöndet.

- cz -