G.E. emlékezete

Alig-alig emlékszünk rá, ő annál többet tud rólunk. Akiről szó van, Grastyán Endre, a Pécsi Orvostudományi Egyetem néhai professzora a történelem iránt is érdeklődő TIT-elnök a görcsönyi kastély- és helytörténet lelkes kutatója és ismerője volt. A közelmúltban - emlékének szentelve - izgalmas kiadvány jelent meg róla. Mi ebből választottuk az alant következő részletet.

Anton Szvick írása

Adatszerűen keveset tudok róla. Szülei erdőmérnöknek szánták, mégis Pápára járt, a református teológiára. Ott olvasta a Kommunista Kiáltványt, ott került kapcsolatba Veres Péterrel, Németh Lászlóval, és onnan járt prédikálni környékbeli templomokba. Aztán Kolozsvárra keveredett valahogyan, filozófiát hallgatott, Bartók professzor kedvenc tanítványa lett, ám a negyvenes évek második fele már Pécsett találta. Itt lett hallgató az Orvostudományi Egyetemen, itt lett később akadémiai doktor, egyetemi tanár, akadémikus, a TIT megyei elnöke... Sok barátja volt, művészfélék, magam fajta hosszú hajúak... Bejártunk hozzá... Nem biztos, hogy nagy jót tettünk neki ezzel.
Akkor ismertem meg, amikor hazatért a New York Medical College másféléves ösztöndíjáról. Két nyáron át dolgoztam a tanszékén, az élettanon; csodálatos volt. Reggelenként hatalmas páfránya alatt üldögéltünk, a télenhideg-nyáronnagyonmeleg, szanaszét dohányzott szobában, mindenki elmondhatta, amit akart. És nemcsak a munkáról. Ott ült velünk az akkor fiatal Csordás Gábor (ma a Jelenkor Kiadó igazgatója), ott ült Kellényi Lóránd, Karmos, nagy néha még a legnagyobb kedvencem, Bauer Miklós, aztán az öreg Lissák Kálmán, Romhányi György... Nem lehet elfelejteni azokat a reggeleket. Vagy inkább délelőttöket, mert nem kellett túl korán, konyak nélkül nekiszaladni a tudománynak... Ott tanultam meg, hogy az ember lehetőleg mindig oda menjen, ahol a legtöbbet tudni meg a világról, és sose legyen több, mint egy bőröndje.

És hogy akit leköt a munkája vagy a hobbija, az egy pontok túl szabad lehet: lényegtelenné válik számára a pénz.
Amerikából hozta haza a pécsi négyszázágyas klinika terveinek eredetiét. A rajzokat maga köré, az inge alá csavarta, úgy csempészte át jó pár határon. De ha kellett, hosszú, sovány ujjaival zongorázott. Vagy éppen népdalokat énekelt, ha úgy hozta a sors, vagy a társaság óhaja.
Egyszer összevitatkozott egy iráni diákkal. Az ugyanis megvádolta, hogy semmit nem tud a hazájáról meg az iszlámról. Na, ide figyeljen, mondta, leültette a pasast, és szépen kioktatta arról, amiről ő maga százszor tájékozottabb volt, mint a helyzetbe beleszületett ember akár.
Szerette megbízható tárgyakkal körülvenni magát. A tolla Parker volt, az órája Omega, és az autója is Mercedes. Bár, azt hiszem, mással sem igen rendelkezett. A jó tárgyak tiszteletét mégis tőle tanultam. Tőle tanultam azt is, hogy az igazi Istenhit ugrás a semmibe. És hogy ezt az ugrást nem olyan könnyű megtenni.
Lehetőségeket adott, kiállításokat rendezett az általa tehetségesnek látott, író, zenélő, festő orvostanhallgatóknak. A régi lakását életveszélyesnek nyilvánították, akkor kapott egy újat, valamelyik lakótelepen. Rengeteg könyve volt.
Népszerűsége csúcsán, a hetvenes években előadásokat tartott a Magyar Televízió Változó élet című sorozatában. Jószerével mindenki ismerte akkoriban. Egy ilyen este, úgy 3/4 7 tájban betévedt a Kodály-abc-be. Az eladólány már ,,rántotta az ampát", fölmosott a gondolák között, és nagyon morcosan vette tudomásul a kései vendéget.
- Nem tetszik megismerni? - kérdezte tőle a mi emberünk.
- Miért, kicsoda maga? - vakkantott vissza a kisasszony.
- Én vagyok a vevő - felelte. Pedig... szerintem... sokkal inkább ő volt az adó. Grastyán Endrének hívták.
Isten nyugosztalja? Nem, nem. Sokkal inkább: Isten éltesse; még az emlékét is.