Tigáznak hívják, nem kell kertelni itten, budaörsiként mással kapcsolatba nem kerülhetek, és ugye, épp itt volt a kutya eltemetve.
Eleve nem értettem sohasem, hogy miért kell egy átírás miatt befáradni, dokumentumokat cipelni, igazolni, szám-szám, pirburg, párkáp, ahogy a költő mondja, oltási bizonyítvány, tizenöt napnál nem régebbi, tanúk, aláírások, minden, mintha valami nagyon különleges dolgot kérelmezne az ember, valami nagy kegyért folyamodna, nem pedig azért, hogy ezentúl fizethessen egy cégnek egy szolgáltatásért. És ezt miért is lehetne interneten, telefonon, levélben elintézni? Ha már az ember fizet, akkor legyen megszívatva előbb.
A telefont hetekig nem veszik fel, a call center gyakorlatilag nem működik, a nyilván tízmilliókért fejlesztett, értelmetlen weboldalon semmit nem lehet elintézni. A tájékozott médiaember tudja, merről fúj: megszüntették az eddigi leolvasórendszert, aztán rosszul számláztak a fél megyének, közben új árak vannak, új támogatási rendszer. Totál káosz. Oké. Február közepén megpróbálkoztam óvatosan az átíratással: átautóztam Diósdra (csak ott van ügyfélszolgálat, hát hol lenne, oda járnak Vecsésről, Dunaharasztiból, Szigetszentmiklósról is, hozzájuk képest én még jól jártam), a lepukkant irodaépület ajtaján cetli: mostan nem tartanak nyitva ők, mert átállnak az új számlázási rendszerre. Az ugyan nem világos, hogy egy nyomorult ügyfélszolgálatot miért kell ezért bezárni, de mindegy. Következő hét elején újabb autós túra: még mindig zárva. Én vagyok a hülye, hogy nem néztem meg alaposabban legutóbb, persze, de ki gondolná, hogy egy rohadt átállás miatt sok napra képesek bezárni.
Néhány nap múlva újabb autós túra: annyian vannak, hogy reménytelen a bejutás, úgyhogy másnap kora reggel nyomás oda, a gázosok elé. Eddigre elautóztunk ugye legalább négy órát. Legalább száz másik szerencsétlennel dekkoltam négy órát az ajtó előtt.

Igen, előtte, be nem engedtek, arra van a biztonsági őr, nagyon rendes ember, közénk is lőhetett volna, mondom, február közepén négy órát dekkoltunk az épület előtt, az utolsó fél órát már benn, persze, és ugye, mit hisztizek, talán nyolc fok is volt délelőtt, nem kellett mínuszokban fagyni, bár a végére már fázott egy kicsit a lábam, meg nekem aztán tényleg nincs mire panaszkodni, átautóztam a nagy, meleg, drága gépkocsival, Diósd egy köpésre van mitőlünk autóval, a kábé két munkanapnyi hiányzásomat senki sem kéri számon, mert főnök vagyok, nincs sem visszerem, sem szívelégtelenségem, jók a lábaim, tudok állni négy órát, jó, a derekam fájt egy kicsit a végén, de Istenem.
Ha egy bank így viselkedne, nem húznék át egyből a másikhoz egy perc alatt? Ha egy mobilcég? Autókereskedő? Hát dehogynem. De mit tehetünk egy gázszolgáltatóval? Abból egy van, és fűteni kell. Lehajtott fejjel várunk, magunkat szégyelljük ezért. Nem is tudjuk, kire haragudjunk, nem akarjuk dühünket a nyilván éhbérért papírokat tologató ügyfélszolgálatosokra zúdítani, nem ők tehetnek róla. Még csak a biztonsági őr sem tehet, aki ugyan segítőkész többnyire, de néha azt gondolja magáról, hogy hatóság, és leküld békába valakit.
Fejlett demokráciákban az ilyen cégekre egyszerűen rágyújtják a székházat. De mi hozzá vagyunk szokva ehhez. Sorban állunk, csendesen, türelmesen, én még bégetek is néha. Ideális fogyasztók, ideális gázok.
(Legalább megismerkedtem egy nyolcvanéves, nyugdíjas, csepeli vasmunkással, aki elmesélte, hogy nem engedték elvinni annak idején a kapu előtt nagy Lenin-szobrot, inkább leszerelték, és eldugták az öntöde mögé; nem kommunistaságból, hanem hogy ha egyszer mégis szükség lesz rá, ne kelljen újat csinálni.)

E számunk szerzői:
Esterházy Péter - író, Kossuth-díjas
Nádas Péter - író, Kossuth díjas
Spiró György - író, Kossuth-díjas
Uj Péter - újságíró, Pulitzer-díjas
Vári Attila - író, József Attila-díjas
Vitray Tamás - televíziós újságíró, Kossuth-díjas, Kiváló Művész