Az
olvasásról
Ünnepi újságba írok, valaki majd olvassa. Talán.
Esterházy
Péter köszöntője
(az olvasásról, avagy repülősó)
Az olvasással bizonyos értelemben úgy vagyok, mint a futballozással:
nem emlékszem olyan időre, amikor ne olvastam vagy ne fociztam
volna. (Természetesen volt ilyen idő: például (!), amikor fociztam,
nem olvastam, soha, és amikor olvastam, nem fociztam, soha.) Márai
arra hívja föl a figyelmünket, hogy csak az ember olvas. Az olvasó
gyerek szükségszerűnek tűnő magányától épp a futballozás mentett
meg, általa nem látszott, tehát nem volt zavaró, hogy állandóan
olvasok.
Ily módon nem is nagyon tudok kijelölni valami kezdőpontot, mindenesetre
hamar fölfigyeltem arra a különbségre, ami a (szülői) felolvasás
és az olvasás között mutatkozott. Az előbbit is szerettem, de
a felolvasót, anyámat, apámat, mégiscsak idegennek kellett tekintenem
a ,,jelenetben", hogy ez ne legyen zavaró, inkább rájuk figyeltem,
mint a szövegre - kevéssé nyakatekerten fogalmazva: annak örültem,
hogy apám vagy anyám az ágyam szélén ül, és másodsorban csak a
rettenthetetlen ólomkatonának. Egyébként a felolvasások aztán
úgy maradtak el, hogy amikor már egy kicsit olvasni tudtam, folyamatosan
ellenőrizni akartam a könyvből, hogy tényleg azt olvassák-e, ami
ott áll. Élesen vagy inkább szentimentálisan úgy fogalmazhatnám,
hogy hirtelen kiderült, hogy a leírt szó fontosabb, mint szerető
anyám, és erősebb, mint hatalmas apám.
De nem csak ellenőrizni akartam, hanem inkább látni, látni azt
(,,jelek rendezett halmazát"), ami arra kényszeríti a szüleimet,
hogy éppen azokat a mondatokat mondják, melyeket mondtak. Nem
a mondatokat akartam végül is ellenőrizni, hanem mindent látni:
a bekezdéseket, a párbeszédek jelzését és főleg az írásjeleket,
a vesszőket, felkiáltójeleket és különösen a zárójeleket és pontosvesszőket.
|
|
Az esti mesékben leginkább az írásjelek hiányoztak
- ezt be kell vallanom akkor is, ha esetleg rossz fényt vet a
későbbi íróra. Az írásjelekhez való vonzódás nem azt jelentette,
hogy választottam volna élet és irodalom, Warheit und Dichtung
közt, nevezetesen az utóbbit, hanem inkább azt, hogy nem tettem
(teszek?) különbséget a kettő közt, nagyon hamar (nyilvánvalóan
elméleti megfontolás nélkül - vagy éljen a posztmodern óvoda?)
a világ természetes részének tekintettem ,,ezeket a jeleket".
Persze, az is szép történet volna, ha azt mesélném el, hogyan
utáltam meg az olvasást, elegem lett belőle, ha megláttam egy
nyomtatott oldalt, felfordult a gyomrom, lázas veríték lepett
el, és a közelben kószáló nagynéniktől azonnal repülősót kértem,
majd rákattintottam egy szappanopera ezredik folytatására. Milyen
szépen mutatná egy ilyen történetke az olvasás elemi fontosságát!
(a megértés problémájáról)
Szent János foglalkozik legtöbbet a megértés problémájával, avval,
hogy Krisztus életének üzenete célba jut-e, illetve az erről való
írások, így az övé is, mennyire képesek eredményesek lenni. Kezdetben
vala az Ige, és az ige vala az Istennel, és az ige Isten vala.
Evvel, a szó végtelenségéről szóló passzussal szembe lehet állítani
a házasságtörő asszony történetét. Jól kieszelték a farizeusok
a csapdát, ha Jézus a megkövezés ellen van, Mózes törvényét szegi
meg, ha mellette, akkor a rómaiakét.
Mit mond Jézus ekkor?
Semmit. Nincs szava. Nincs beszéde, amely igen, igen, nem, nem
lehetne. Mit tesz: aláhajolván, az ujjával ír vala a földön. Nem
szavakat, nem választ - firkál. Rossz kérdésre nincsen válasz.
Az, melyiktek bűn nélkül való, az vessen először követ rája. A
farizeusok elszállingóznak, a folytatást ismerjük.
Én meg innét is láthatom, amit minden nap látok: a szó minden
és semmi.
|
|
|
Apai
nagyapám
Egyetlen fényképét sem láttam, holott esküvői képe biztosan létezett.
Sok fényképet őrzött nagyanyám a Dohány utcai, udvari társbérletben,
ő maga ott lógott a falon, fiatalon - meglepett, milyen csinos volt
az én csúf nagyanyám -, ott lógtak a fiai gyerekként, ifjúként és felnőttként,
de férj nem volt sehol
Spiró György
írása
Apám nem beszélt róla, nagyanyám nem beszélt róla, anyám néha érzékeltette,
hogy feszültség volt köztük, apám ilyenkor is hallgatott. A nagyapám
családjáról sem beszéltek soha, mintha apámnak nem lettek volna unokatestvérei,
ami lehetetlen. Nagyapám a negyvenes évek elején halt meg. Valami baja
volt. Nem mondták, hol a sírja, nem gondozták. Ötvenvalahány éves lehetett.
Női szabónak tanult, a felesége is az lett, szabtak, szabtak, szabtak,
felneveltek két fiút, mindkettőt iskoláztatták, járatták németre, angolra,
franciára, hegedűre, majd egyetemre: apám Brünnben tanult, az öccse
Pesten.
A nagyszüleim szűkölködtek, a gyerekekre kerestek, szabtak, szabtak.
Nem tudok róla, hogy lettek volna barátaik. Szórakozni nem jártak, olvasni
nem olvastak.
Miért nem beszélt nekem az apjáról az apám? Szégyellte, hogy szabó volt?
Aligha. Inkább azt szégyellte, hogy kisiparos volt, nem pedig öntudatos
gyári munkás.
Hiába szeretett volna tanulni a nagyapám, tanítatta hát a fiait, urat
csinált belőlük. Szabott, szabott, szabott a feleségével, aki nem szerette,
és a fiai sem emlegették.
Gyulának hívták az apai nagyapámat. Tüntetően magyar névvel látták el
a szülei a XIX: század nyolcvanas éveiben, ezt kapta útravalóul. Szabott,
fércelt, varrt néhány évtizedig, nem szerette senki.
Majdnem mindent neki köszönhetek.
|