A nagy felfedező, bizonyos Schmidt
Péter úr Pesten született, de Münchenben tanult sert főzni. 1844-ben
kezdett el mocorogni benne a maláta-érzés. Ő ismerte föl elsőként
Kőbánya seripari adottságait. Mert kőbányán, valamikor - bármilyen
furcsa -kőbánya volt. A seripar számára persze nem a kő, hanem
a fantasztikus, kiváló pincerendszer volt fontos. A nagy ötletet
Schmidt Bajorországban látta. Elkezdődött hát Kőbányán is a serfőzés.
De a söröző már beljebb került, be a városba. Valahová az Üllői
út és a Bokréta utca sarkára.
1849-ben a császári csapatok kifosztották a sörözőt. Schmidt Péter
ennek ellenére tovább próbálkozott. A sörös céh patrónusához,
Szent Flóriánhoz fohászkodott. De Flórián sem tudott segíteni.
A tulaj ugyanis 1855-re végleg eladósodott, befuccsolt. Serfőzdéjét
a Kőbányai Serfőző Társaság vette át. Ez a társaság már Dreher
közvetlen elődje.
Dreher Antal egyébként nem akárki volt, hanem a bécsi serház serfőző-mestere.
Érdekesség egyébként, hogy ő is Bajorországban tanult, és bajor
sört főzött.
Nálunk azonban nem ő, hanem fia, ifjabb Dreher Antal lesz majd
az "Öreg Dreher". 1882-ben megveszi a Társaságtól a
továbbra sem valami eredményes üzemet. És Szent Flórián végre
megjelenik Kőbányán, és áldó karjait a Serfőző felé tárja. |
Szegedi anziksz
Görcsönyiek is ott voltak A város mindörökre
- Szeged című könyv bemutatóján, amelyre március 21-én került
sor a Tisza-parti városban. A korábbi hónapokban a kötetből rendszeresen
közöltünk részleteket. Sorozatunkat egy rövid fejezettel zárjuk.
Csonka-Demjén-Sz.Koncz
Egyszer biztosan rájössz majd, hogy mi a
tét.
Mindent kölcsön kaptunk rég. Egy a miénk:
amíg élünk, szeretni, s mindig szeretve lenni ezután.
Néha csak így ülök itt, a parton. Lehet, hogy
a sorsom erre a szemlélődésre rendelt. Azt mondják, pár éve a
Tisza nagybeteg volt. Furcsán bugyborékolt a víz, a halászok kevesebb
halat fogtak, és a nagyhajlatnál, a nyár végén, a rákok a partra
másztak valami elől. Mesélik, hogy nem sokkal a szezon vége előtt
valaki lelőtte a folyót. Beleeresztett egy sorozat bánatot a vízbe.
S hogy minden gondnak ez lehetett az okozója.
A Partfürdő felől most kesernyés, tavaszi füstök szállnak. A fű
olyan, mint valami régi balladában az oltár. A nyári bolt bejárata
fölött egy szál dróton beporosodott villanykörte lóg. Odabenn
még üresek a polcok, a pénztárgépek letakarva... Csak pár őszi
légy éledezik az üveg mögött. A tavalyi platánlevelek nedves szőnyegén
önfeledten kergetőznek a kutyák.
|

A szegedi Kárász utca a későtéli napsütésben |
A stégek szabadon ágaskodnak, és
alig egy-két madár szedeget a száraz sások között. A kocsmát már
megnyitották, néhány korai vendég hangoskodik. Ideáig hallani, amint
valaki Unicumot rendel, és arról beszél, hogy egyszer eljő még a
nagy halász.
A parton csönd van. A folyó most úgy bánik a titkaival, mintha köveket
nyelne el. Az ember legszívesebben nekiugrana ezeknek a nagymosás
színű kékeknek, de aki leül egy kicsit, láthatja, hogy végre nyugodt
a víz.
|
|
A' la Bamba
...szóval, bamba módra belefogtam nemrégiben a tavaszi
nagytakarításba, és ez óhatatlanul régi húsvétok hangulatát hozta elém.
Nagymamám már hetekkel korábban készülődött, persze, fölforgatta az
egész lakást, emlékszem, a dunnák napokon át szellőztek a még kissé
bágyadt, kora tavaszi napon, és a friss szél kifújta az ágyneműből a
nehéz, téli álmokat. A körtefára a nagyapám fölerősített egy keresztbe
futó rudat, kipakolt oda, és megtáncoltatta a porolót a szőnyegek hátán.
A nagyi jó előre kiszemelte a kakast is az ünnepi leveshez, meg választott
még egy tyúkot, többnyire kendermagost. Volt egy trükkje: a tyúkot is
belefőzte kicsit a levesbe, utána töltötte meg, és sütötte ki, de nagyapám
mindig rájött a turpisságra, ez előmosott hús, közölte mérgesen,
de hát honnan vegyek húsvétra csirkét, forgolódott idegesen
a nagymamám, még egy tyúkom sem kotlik.
Az ilyen érvek nem hatották meg a nagyapámat, azzal együtt mindent megeszegetett
lassan, amit elépakolt a nagyi.
Mindent szeretek, ami a letűnt időkre emlékeztet. Szeretem a húsvét
hétfőt is. Emlékszem, nálunk, a faluban a locsolkodók után fenyővizek
erős szaga szállt. A konyhák illata pedig délre megtöltötte az utcákat,
és békét vitt az emberek korgó lelkébe.
Ahogy az ember öregszik, egyre kevesebb dolog fontos neki. Végül már
enni sem olyan lényeges. Ilyenkor, ünnepek táján mégis leporolja egy
kicsit a lelkét, tán fényesít a fakuló szokásokon, és szertartásosan
kiteszi az ágyneműt a napra. Hadd fújja el a szél a nehéz, téli álmokat...
Sky
|