Győri anziksz
Az újesztendőbe lépve is folytatjuk eddigi gyakorlatunkat: Olvasóinkat néhány kis írás erejéig a kisalföldi megyeszékhelyre kalauzoljuk. Az év végén azonban nem csak a soros epizódot zárjuk majd be, hanem elbúcsúzunk a vidéki városokat bemutató teljes sorozattól is.

Demjén-Sz.Koncz

Legyél szem, ami lát,
legyél fül, ami hall,
legyen hozzá még sok-sok
jó barát,
s vigyenek éveken át.
- Ez egy ilyen ország. Alig néhány órája kelt egybe a pár, már eladó a menyasszony - mondogatta gyakran öreg barátom, aki ismert férfiszemély volt, a felesége szerint túl sok menyecske számára is ismert. Amikor először találkoztam vele, már túljutott a mozgalmas korszakán. Sok évvel azelőtt valami szállóban, egy ágyban töltött délelőttön addig ficánkolt, míg le nem rúgta a Rába-parti naplementét a falról. A festmény a hátára esett, és olyan szerencsétlenül találta gerincen, hogy attól fogva csak az emlékeiből élhetett. Így lett gúnyneve a Keretes. Barátjával, a féllábú asztalossal többnyire a Széchenyi téren üldögéltünk hármasban, és nézegettük az arra haladó embereket.
Megjegyzem, az asztalos is szép firma volt fiatal korában. Bár a háborúban egy gránát megnyomorította,

mindig büszkén emlegette, hogy három lába közül csak egyet tudott ellőni a román. Sokszor akadt lovagias kalandja; egyszer menekülni kényszerült, rejtélyes okokból ruszlival a gatyájában. A történetet senki sem ismerte pontosan, de a fickót mindenki Ruszlinak szólította.
Keretes néha elunta az üldögélést, és elindult, hogy meglesse az emberek titkait. Volt ugyanis egy különös képessége: átlátott a cserepeken. Ha mehetnékje támadt, általában nekem szólt; nyögve, kínlódva, köhögések és fújtatások közepett megmásztuk a háztetőket. Én persze nem láttam semmit, de ő nagyon színesen mesélt azokról az otthonokról, amelyekbe bekukkantott. Gyönyörű fényekről, csillárokról, szokatlan kiegyensúlyozottságokról számolt be. Ám egyszer, amikor épp egy békés családi kép részleteit festette le, az alattunk lévő teraszra kirontott egy félmeztelen, gyönyörű nő, nyomában a féllábú Ruszlival, akit egy székkel a kezében - nem volt nehéz kitalálni - a nő férje kergetett.
- Bocsánat, elnéztem a lakást - köhécselt Keretes.
Egy reggel hiába vártuk Ruszlit. A jól értesültek azt mondták, hogy öregkori szerelme elől Amerikába menekült, de a nő megtalálta, és a hajón megszülte kései gyermekét.
- A vége a legszomorúbb - mesélte Ruszli történetét Keretes -, a végén mindig fizetni kell - mondta, majd beballagott a kocsmába, és meghívatta magát két vörösboros kisfröccsre.