Kánaán könyve

Krúdy Gyula írása, részlet

A régi magyarország-béli élet a jóságos hosszadalmasságra volt berendezve. A férfiember, ha meg kívánt felelni e kötelezettségeinek, úgy a déli harangszó már a második, harmadik pohár sernél találta. Útra ugyanakkor sódart falatozott, és kötelessége volt jeges bort inni a tetejébe, amely ápolta a belső részeket, amelyek egynémely zsíros vacsorákban kifáradtak.
Tizenöt-húsz pohár sert is elfogyaszthat akár még az egykedvű férfiember is, mindaddig, amíg távolból elmosódva elhangzik a térzene, mint a céltalanul mozgalmas élet. A híres sörözők többnyire lelkileg is ártatlan emberek. Évtizedekig mondják ugyanazon vicceket, lassanként megpotrohosulnak, és váratlan meglepetés nem éri őket haláluk órájáig.

Temetés után

Dr. Seregélyesi János nekrológja

Rosszkedvre fordult tavalyi őszünk. Váratlan villámlátogatást kellett tenni egy távoli, kis temetőben. Erre nem gondoltunk. Bár, amióta kiderült Józsink betegsége, azóta minden találkozásba és búcsúba, minden kézfogásba és baráti ölelésbe belopódzott a gyanú. Vajon meddig még? Vajon meddig engedi a sors a találkozásokat, barátkozásokat, mikor jelöli ki az utolsó búcsúzást? Most már sokkal többet tudunk. Ilyenek miatt sem kell már összenéznünk.
A temetésen elég sokan voltak. Egyszerű, egyházi temetés volt. Azután hazaindultunk. Minden útba eső faluban emlékkoccintáshoz méltó vendéglátót kerestünk. De ilyet csak Siófokon találtunk. Természetesen villányi vörösbort szerettünk volna. Józsink szép szokásához híven. Ebben elég gyenge volt a választék. Sajnálatosan gyenge. Ez tovább szomorított minket. Nem volt már közöttünk Józsink intő keze. Azután viszonylag jót ettünk, illő témákat keresgéltünk, fizettünk, és megindultunk hazafelé. Térben és időben mindig távolabb a szakályi temetőtől.
Csöndben búcsúzom...