A'la Bamba lapszámok Oldalak: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. A'la Bamba 2005. koranyár 3. oldal

Vitray Tamás:
Gardedám

Gardedám ugye a neve annak az idős hölgynek, aki az ifjú úrilányt bálra, zsúrra, esetleg lovaggal való első találkozásokra kísérte anno. Aki ügyelt arra, hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelően haladjanak az események hogy minden az etikettnek megfelelően történjen.

Sorozat a szerző önéletrajzi írásaiból

Valami ilyen szerepkörben tetszelegtem két éve a barcelonai úszó-világbajnokságon. Önként vállaltam, nem panaszkodhatom, de azért megvallom, nem okozott tiszta örömöt. Az ifjú és tehetséges kollégát akartam bevezetni egy ilyen nagy világverseny televíziós közvetítéseinek műhelytitkaiba, éppen úgy, mint ahogy egykoron két, ma már jól ismert kollégával tehettem. Hála Istennek, eléggé gyorsan kiderült, hogy az ifjú ember ,,önjáró", nem kell mellé szárazdajka vagy gardedám, jól megáll a maga lábán egymaga is. Okafogyott az ottlétem. Elhatároztam, hogy hazajövök íziben.
És akkor akadt dolgom... A kissé laza spanyol szervezés lassan már lendületbe jött, a riporterállásokhoz meg-megérkeztek a nyomtatott információk, ám azon az első versenynapon az én ifjú kollégám egyszer csak feljajdult, hogy nem hozták a hamarosan sorra kerülő váltódöntő csapatösszeállításait. Csakugyan, vélekedtem, azoknak már itt kéne lenniük. Leugrom érte a sajtóközpontba, hogy hasznossá tegyem magam, ha már itt vagyok. Kétemeletnyit le, egy udvaron át, gyors kutatás, esetleg kis ordibálás, majd vissza. Van itt feladat!
Futtomban lefelé észrevettem, hogy a lépcsőház mellett egy liftajtó szerénykedik. Nosza, nyomtam is a hívógombot, kisvártatva két spanyol kolléga is csatlakozott. Beszálltunk az igencsak szűk ,,dobozba", indítottuk, az indult, és csaknem azonnal meg is állt különös, kissé félelmetes zúgás kíséretében. És attól kezdve se té, se tova.

 

Kinyitni az ajtót nem lehetett, szellőzőnyílás sehol. Máris meleg volt. Kint is volt vagy harmincöt fok. Mind a hárman nyomogattuk, próbálgattuk a gombokat. Semmi. Illetve a vészcsengő működött. Azon én dolgoztam. Tititi-tátátá-tititi, vagyis S.O.S., ahogy cserkészkoromban tanultam. A két spanyol legyintett, úgysem hallja meg senki, hisz zajlik a verseny, meg aztán aki ismeri az újságíró-népet, tudja, hogy ha hallja is, érti is, azt mondja: majd valaki intézkedik.
Mindhármunkra egyszerre zuhant a felismerés: ez nem vicces. Itt órákig bennmaradhatunk, márpedig máris fogytán a levegő. Dörömbölni kezdtem a fém oldalfalon. A spanyolok már nem legyintettek, csak a szemükből láttam, tán abba is hagyhatnám. Helyette kezdték magukat legyezgetni. Én meg féltem. És lepleztem a pánikomat. Meg az jutott eszembe, hogy minek is kellett saját fontosságom tudatában eljönnöm Barcelonába? Meg, hogy mit nyüzsgök én folyton? Meg egyáltalán, mi a fenének éppen én akartam felhozni azt a rohadt váltó-összeállítást? Miért kell nekem mindig ,,önmegbízott honmentőnek" lennem? Eléggé megmosolyogtató lesz a halálhírem: ,,Liftben lelte halálát a sportriporter tévés!" Nem volt kedvem kacagni... A két spanyol sem volt boldog. Újra vadul nekiestem a fémfalnak. Szelíd érintést éreztem a vállamon. Egyik sorstársam mutatta kezében a mobiltelefonját.
A dolgok gyors fordulatot vettek. A mobilos beszélt valakivel, végül újabb végtelen percek múlva a lift elindult lassan lefelé.
Döbbenetes tapasztalás volt: milyen irtózatosan egyszerű az a kis lépés az életből kifelé, milyen rémisztően keskeny a mezsgye a létezés és a túlsó oldal között! Csak a váltók összeállítása hiányozzon... Például...
Mégsem jöttem hiába Barcelonába.

 

A' la Bamba

...tehát bamba módra olykor reklámot is néz az ember a tévében - kikerülhetetlen. Sajnos, a folyamat nincs mellékhatások nélkül: a hirdetések lerakódnak az emberben, mint a csontokban a mész.
A legkedvesebb kis filmem az, amelyben egy szentori hang rádörög a nézőre: látott-e már mit tudom én milyen törzsbeli indián asszonyt, akit hőhullámok gyötörnek? Na most, végül is jó a kérdés, Európának ezen a felén helyes, ha tisztázzuk az ilyen súlyos problémákat, csak így menthetjük át magunkat a jövendő századokba.
Mert, ugye, mi a helyzet? Ül az ember békésen a televízió előtt, a megvakult láda drámai történetet sugároz, egy apa és néhány orvos harcol valaki életéért, az apaság a történet szem-pontjából mindegy is, csak azért van beleszőve, hogy érthetők legyenek a jól fölépített konfliktusok, szóval megy a harc, de hisz nincs elég oxigénünk, jajdul föl az altató orvos, snitt, jönnek a reklámok.
Az ember a sörös pohár után nyúl, és akkor az a mély hang... A kérdés jogos, kitekintünk az ablakon, hátha épp erre tartanának a nem tudom milyen indián törzs tagjai, és igen, ezt a mázlit, épp az erkély alatt visz el az útjuk! Jó sokan vannak, valószínűleg a sellyei park érdekli őket, mint idegenforgalmi látványosság. Óhatatlanul is az asszonyokat keresi a tekintet, akad egészen fiatal, hamvas, de még fiatalos is, hopp, ott jön néhány koraközépkorú! Nem látni rajtuk, hogy hőhullámok gyötörnék őket.
Térnék vissza a tévéhez, de közben leszaladt a reklám, soha nem fogom megtudni, mit kellett volna tennem. Pedig valóban, ma sem láttam, nem tudom, milyen törzsbeli etc. Milyen megalázó!

Anton Szvick

A'la Bamba lapszámok előző következő A'la Bamba