Vitray Tamás:
1972, valamikor december végén

Az isteni Lollo, a bájos Gina megérkezett. Mi, a szilveszteri ,,Gála" stábja javában dolgoztunk a négyes stúdióban, és csak a reptéri fogadóbizottságtól hallottuk, milyen az istennő, milyen a bundája, kedélyállapota, mik voltak első, odavetett kívánságai.

Sorozat a szerző önéletrajzi írásaiból

Később közölték velem azon óhaját, hogy írásban kéri, miként képzeljük szerepét a műsor egészében. Két felvétel közti szünetben, jó háromnegyed gépelt oldalon kiötlöttem valamit, amiről úgy véltem, nem is rossz ,,gag".
Délután már lassan benépesedett a stúdió pompás, márvány előtere az izgatott várakozókkal. Hírnökök hada adta tudtul: merre jár, hol tart útban a tévé felé. Mi éppen hulla fáradtan befejeztük az aznapi felvételi penzumot, és ,,parádés" ruhánkból visszavedlettünk hétköznapi, kissé agyonsanyargatott dolgozóvá.
Az öltözőben ért a hír: megjött! Már a stúdióban van! Felmentem. Legalább százan álltak áhítatos csendben, és nézték. Közvetlenül körülötte persze, a legbeavatottabbak: főszerkesztők, szerkesztők és alszerkesztők, főgyártásvezetők, gyártásvezetők és felvételvezetők. Meg tolmácsok.
Köszöntem, és bemutatkoztam, bár ennek az égvilágon semmi jelentősége nem volt. Ezzel még nem ríttam ki szemérmetlenül az áhítatos hódolók kellemesen bizsergető hadából. A bajt akkor zúdíthattam magamra, amikor azt javasoltam: ugyan, ne álldogáljunk, hanem üljünk le, és beszéljük meg, hogyan tovább!
Gina végigmért, és intenzíven utált. még egy kicsit néznem kellett volna, kicsit csodálnom, és Istenemre, meg is teszem, ha nem vagyok kimerült, és nem reszketek oly nyomorultul, hogy hogyan ,,áll össze műsorrá" majd ez az egész... Leültünk, és megint az én szám járt el.

- Nem tudom, megkapta-e az elképzelésünket, művésznő?
- Igen. Rossz! - Világos beszéd volt, ha nem is bíbelődött elemzéssel.
- Mi volna az ön elképzelése?
- Ez rossz, találjanak ki mást.
- Mégis, szíve szerint mi volna önnek legkellemesebb?
- Nem érti? Rossz. Találjanak ki mást.
- Úgy érzem, hogy mi, akiket fellépésével megtisztel, így vagy úgy, megpróbáltunk valamit kitalálni. Ha ön azt mondja: nem jó, pillanatig sem kételkedünk, de nem segítene most a saját változatával?
- Mondja, magának azt a hülyeséget írta fel az orvos, azért ragaszkodik hozzá?
Pergő párbeszédünk alatt fel sem figyeltem rá, de most, hogy maradék önbizalmam is kapcaronggyá foszlott, döbbenten vettem észre: a csaknem zsúfolt stúdióban dermedt csend honol. No, kész! Ebből nem tudom, hogy mászom ki. Elrontottam, méghozzá jóvátehetetlenül. Életem egyik ,,legnagyobb" riportalanyát végleg magam ellen hangoltam. Éreztem, hogy szívem szerint megvert kutyaként kullognék el. Tán már indultam is, amikor elkaptam Arragozzini tekintetét. A fiatal, ördögarcú olasz, a nagy művésznő menedzsere leplezetlenül vigyorgott. Persze, Lollo háta mögött. Sőt, isteni arcjátékkal mutatta, hogy mindent bele, kínlódjak csak tovább, most majd megértem, mit szenved ő is.
Arragozzininek köszönöm, hogy erőt adott. Folytattam, és bár még vagy fél órát (nekem egy emberöltőnek tűnt) meglehetősen feszült légkörben (egyoldalú) szópárbajjal töltöttünk, lassan mégis kialakult a közös elképzelés. Mire másnap a felvételre került sor, az istennő már egész jól elviselt. Olyannyira, hogy amikor közvetlenül a felvétel kezdete előtt azt a - nem túl erős - poént ajánlottam, hogy kérdésemre, miszerint a ruháján a gyöngyök valódiak-e, nem volna-e kedve azt felelni: ,,én vagyok valódi", még el is mosolyodott, és azt hiszem, azt mondta: ,,Grazie".