Vitray Tamás:
Eset
Hiába bizonygatom, hogy az emberrel nem esnek meg vidám, mulatságos esetek csupán azért, mert az egy év végi lapszámba jól beleillik - nem hiszi el a szerkesztő.

Sorozat a szerző önéletrajzi írásaiból

Úgy véli, hogy a magamfajta tévériporterrel - vagy minek tiszteljem azt a tévés formát, ami vagyok, vagy inkább már csak voltam - nap mint nap mókásabbnál mókásabb dolgok történnek. Pedig a valóság az, hogy sokkalta inkább kerülök bosszantó, nem egyszer dühítő szituációkba, és legfeljebb utóbb, és mások számára mulatságos, vagy nevetséges az ügy. Amikor meg kell írni, persze, hogy nemigen jut eszembe, hiszen nem én nevettem rajta, hanem rajtam nevettek miatta.
Kisebbik fiam ma sem éppen óriási termet - ez az engem ismerőknek aligha meglepetés. Amikor ez az eset megtörtént, éppen csak mogyorónyi méretű volt, tán tíz éves, és még szőkébb, mint most. Bátyja, Tomi már nyugodtan egyedül hagyható, de egyedül, és nem vele, így azután amikor az édesanyjuk szanatóriumba került, nekem meg Münchenbe kellett utaznom a jégkorong-világbajnok-ságra, bizony, főtt a fejem, hogy mitévő legyek? mit volt mit tenni, úgy döntöttem, hogy magammal viszem. Téli szünete volt az iskolában, kiváltottam hát az útleve-lét. Tény, hogy nagyon értett a sporthoz, mindent megnézett a tévében, velem is ki-kijárogatott mérkőzésekre, a jéghokit pedig különösen kedvelte, ezért igencsak boldog volt az ifiúr. Nem mondom, elég nehéz volt megindokolni, hogy szolgálati útra miért viszem magammal serdületlen gyermekemet, de végül is sikerült: megkapta a passzust.
Persze, ezzel a probléma csak részben oldódott meg, hiszen ha én naphosszat, illetve napi öt-hat órán át kint vagyok a müncheni csarnokban, Péter egyedül marad a vadidegen szállóban. Meg aztán kegyetlenség lett volna nem elvinni a meccsekre,

 

ahol szemtől-szemben láthatta végre a legjobbakat, akiket a tévéből olyan jól ismert. Egyszóval: a Magyar Televízió nevében őt is akkreditáltattuk, tehát Herr Péter Vitray és Herr Tamás Vitray került a kommentátorok listájára.
Megérkeztünk, és gyorsan ki-mentünk felvenni a hivatalos papír-jainkat. Pétert azonnal félreállították, velem pedig közölték, hogy rokonok számára nem adnak akkreditációt, még ha felnőttről lenne szó, akkor sem, hát még gyereknek! Elmagyaráztam, hogy az édesanyja beteg, otthon nem hagyhattam, itt meg nem maradhat a szállóban, különben is: segít nekem, ért hozzá... Rojtosra beszéltem a számat, mindhiába. Üvöltözni kezdtem, de ezzel csak végleg elmérgesítettem a helyzetet. Vegyem meg a jegyeket, üljön a tribünön, majd a meccsek után egy megbeszélt helyen találkozzunk - hangzott német alapossággal a javaslatuk. No, nem részletezem, dührohamom csúcspontján megjelent régi riporter-kollégám, Heinz Maegerlein, akinek elsírtam-zokogtam a helyzetemet, és Herr Péter Vitray megkapta a fényképes igazolványát - ő is kommentátor lett. A mérkőzéssorozat harmadik napjára már kihamvadt a szenzáció is, amelyet a parányi szőke sportriporter keltett, és mert folyton őt szalajtottam a sajtóközpontba a különböző kiadványokért, eredmény-listákért, ott is megismerték, ő pedig - így van ez a gyerekeknél - egyáltalán nem tekintette rendkívülinek a helyzetet. Valóban sokat segített, sőt, előfordult, hogy súgott is, ha egyik-másik játékost nem ismertem fel azonnal a meccs hevében. Atyai szívem dagadozott a büszkeségtől, hogy lám, ez a pöttöm szöszi milyen helyes és ügyes. Szóval, a gyermek zseniális, de hisz nem is csoda... Aztán a büszkeségem némi rideg felismerésnek kellett helyet adjon, meglátva majdani jövőmet, öreg napjaimat illetően, amidőn egy napon magam mentem anyagért a sajtóirodába. A csinos hostess lányka kételkedve mért végig, miközben erősen habozva nyújtotta át a papírt: ,,Biztos, hogy ön a magyar kommentátor, Herr Péter Vitray segítője?"