Vitray Tamás:
Ahogyan
Samuka elképzeli
Negyvenötnél is több szolgálati évvel a háta mögött veszélyesen hajlamos az ember arra, hogy ,,bezzeg" szemüvegen át lássa szakmai múltját. Vagyis nosztalgiával gondoljon a kezdeti évekre, évtizedekre, és a jelenben jobbára csak hibát találjon. Éppen ezért nem is szeretnék ezen az oldalon (lassan állandó helyemen!) szakmai összehasonlítást tenni, de emlékezni mégis szeretnék. Annál is inkább: mert hallom, hogy az újság is emlékezni fog hamarosan. Emlékezni ötven lapszám elkészítésének gyötrelmeire és örömére. Amelyekből most már legalább tízben nekem is benne volt a kezem...

Sorozat a szerző önéletrajzi írásaiból

De vissza a televízióhoz! Az a száznál is kisebb létszámú csapat, amelyik a televíziózásra szegődött, meglehetősen szabadon próbálkozott műfajokkal, műsorokkal. Azt is mondhatnám, hogy gyakorta amolyan ,,ahogyan Samuka elképzeli" módon hoztak létre produkciókat. Visszatekintve, ennek romantikus báját látja az ember, akkor azonban hajmeresztő mutatvány volt. Igaz, a közönség is kis létszámú volt, a szégyen így alig-alig volt publikus.

 

Mai ésszel szinte föl nem fogható például, hogy az ötvenes évek végén, sőt, a hatvanas évek elején is úgy kerültek képernyőre a tévében látható filmek, hogy azokat egy mozigép a falra vetítette, a tévé kamerája onnan ,,vette le", és továbbította a képernyőre.
Vagy hogy a korabeli tévé híradóját az esetek jelentős számában az illetékes filmdobozban vitte föl fogaskerekűvel a szabadsághegyi adóra esténként. Néha, ha mód volt rá, megkaphatta az egyetlen gépkocsit, egy ócska Pobedát. Bár a fogas biztonságosabban odaért a hegymeneti úton... Arról nem is beszélve, hogy a bemondó - jobbára egy hölgy és egy úr - ugyancsak a dobozzal tartott, mert az adóhoz közeli bérház pincéjében élőben mondták a képek alá a szöveget. Ezt a pincét hívták Hargita stúdiónak.
A Szabadság téren volt ugyan egy stúdió, csak éppen nem volt hozzá kamera és vezérlő helyiség. Az egy szem közvetítőkocsinak ott kellett lennie a házban, ha a stúdióból akartak műsort adni. Ha a kocsi máshol volt elfoglalva, mondjuk, focimeccsen, bizony, szegény bemondó hölgynek (akkortájt Tamási Eszternek vagy Takács Marikának) ki kellett mennie a stadionba, hogy elmondhassa, mi következik.
Alig hiszem, hogy a televíziózás történetében lett volna olyan társulat, amelyik ilyen szűkös eszköztárral vágott volna neki a műsorkészítésnek. És mégis...
És mégis, ahogy elnézem a Filmmúzeum nevű csatornán az ősrégi, bizony, gyönge képminőségű, fekete-fehér tévéjátékokat, revüket (!), de még a riportműsorokat is, hát, egyáltalán nem a technikai minőség jut először eszembe. Hanem a tartalom színvonala, a megvalósítás gondossága, egyáltalán, a nézők emberszámba-vétele. Lehet, hogy ez utóbbi csak azt erősíti, mennyire dilettáns módon televízióztunk akkortájt?