Vitray Tamás:
Kaptam
egy díjat

Most majd lesz, aki azt mondja az alant következőket olvasván: arcpirító, ahogy ezt az ünnepi alkalmat is megragadom, hogy hencegjek... Akkor is elmondom, amit gondolok!

Sorozat a szerző önéletrajzi írásaiból

Kaptam egy díjat. Közel negyvenkilenc éves pályafutásom során ez többször is előfordult. Hat-nyolc munkaévre esik egy-egy díj. Mindnek örültem, minden esetben büszke voltam, hogy éppen nekem ítélték, noha az átvételkor kivétel nélkül, valamennyi esetben idétlenül viselkedtem. Zavarban voltam. Hogy miért? Pontosan nem tudom. Legjobban a ,,laudatio", a méltatás zavart. Régebben azért, mert magam elé képzeltem számos ellenségemet és konkurenciámat, amint pofákat vágnak dicséretem hallatán, ,,érettebb" koromban pedig már-már a síromban képzeltem magamat a ,,nekrológ"-ot végigfeszengvén. De mondom: ott belül örültem, büszke voltam, pontosan úgy, mint bárki más lett volna a helyemben.
Kaptam tehát ismét egy díjat. Most is örülök, büszke is vagyok, és amikor majd átveszem, igyekszem normálisan viselkedni, nem vágom a szokásos, gyászos képet. Ám ez esetben van valami más is, amiben eltér esetem a korábban megszokottaktól. Azelőtt ugyanis a méltatásban mindig elmondták - persze, csak szépet és jót összehordva - szerepemet a hazai televíziózás kialakításában, a sportközvetítési nyelv televíziós változatának megteremtésében satöbbi satöbbi. Vagyis szakmai szempontok tették ki az indokokat.

 

Nem így most. Az írásbeli értesítő arról tudósított, hogy a díj odaítélésénél azokat vették figyelembe, akik - idézem - ,,emberi kiállásukkal, saját maguk által szabott ér-tékrendjük következetes vállalásával méltán nyerték el az emberek bizalmát... Példát adtak azzal, hogy egyetlen politikai hatalomnak sem hódoltak be, és kitartóan járják a maguk választotta utat".
Azért ez más - gondoltam -, ez olyan indok, amire nem csak büszke lehetek, de ami másként emel ki. Ez nem a sokéves szolgálatban szerzett érdemeket sorolja fel, amelyeknek jó része hivatali kötelesség, hanem emberi tulajdonságot méltányol. No, persze, ha van alapja. Olvasgattam, ízlelgettem az értesítést. Jólesően mondogattam magamban: ezt akkor a tartásomért, a megőrzött, noha nem teljesen ép, de még felismerhető szuverenitásomért adják...

Közhely, de nem tudom érthetőbben mondani: villámcsapásként ért a felismerés. Ha joggal örvendezek, ha igazán díjat lehet adni, díjat lehet kapni azért, ami fentebb idézetként szerepel, és ami e mesterségnek úgy szólván kötelező eszköze, akkor ezernyi újságíró-társammal együtt szomorúan kérdhetem: csak nem jutottunk már ide...?